Amellett, hogy az MI a technológiai fejlődés sokoldalú eszköze, egyre többen látják benne a veszélyt is, hiszen könnyen válhat olyan külső tekintéllyé, amelynek fokozatosan átadjuk saját gondolkodásunk, ítélőképességünk és döntéseink egy részét.

Engem lenyűgöz a technológia fejlődése, és noha mindenhol azt hallom, hogy vigyázzunk, mert az MI elveszi a munkánkat, manipulál, rossz irányba viszi az ítélőképességünket (mi is a rossz tulajdonképpen?), valahogy mégsem vagyok hajlandó félni. Mindemellett azért érdemes feltenni magunknak a kérdést:

Vajon a mesterséges intelligencia fejlődésével párhuzamosan eléggé fejlesztjük-e a saját tudatosságunkat?

Mert nem csupán az számít, hogy mire lesz képes a mesterséges intelligencia, hanem legalább ennyire fontos az is, hogy mi, emberek hogyan viszonyulunk hozzá.

Sarah Elkhaldy, “The Alchemist” spirituális tanító az emberiség fejlődésével kapcsolatban beszél az úgynevezett timeline split, vagyis az idővonalak szétválásának gondolatáról. Ez két lehetséges fejlődési irány, amelyek a mindennapi döntéseinkben is megmutatkozhatnak.

Az egyik az organikus fejlődés útja, amelyben az ember saját tudatosságát, érzelmi érettségét, intuícióját, önismeretét és belső autonómiáját fejleszti. A megszerzett tudást fokozatosan beépíti az életébe, és egyre inkább képessé válik arra, hogy önazonosan, saját belső értékeivel összhangban éljen.

A másik, szintetikusnak nevezhető irányban az emberek belső képességeik “fejlesztését” és azok mindennapi gyakorlatba való átültetését külső rendszerekre bízzák. A technológiai lehetőségek bővülnek, miközben fennáll annak a veszélye, hogy az önálló gondolkodás, a kritikai ítélőképesség és a belső tájékozódás képessége háttérbe szorul.

A két irány persze nem zárja ki egymást. A valódi különbség abban rejlik, hogy mekkora tudatossággal használjuk az eszközeinket, és mennyire vagyunk tisztában döntéseink következményeivel.

Mi az a belső szuverenitás, ki irányítja az életünket?

A szuverenitás fogalmát általában politikai vagy társadalmi összefüggésben használjuk, pedig az egyén szintjén is rendkívül fontos jelentése van.

A belső szuverenitás számomra azt jelenti, hogy képes vagyok önállóan gondolkodni, felismerni saját értékeimet, felelősséget vállalni a döntéseimért, és nem adom át automatikusan másoknak a saját életem feletti rendelkezés jogát. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne kérhetnék segítséget, ne fogadhatnék el tanácsokat, vagy ne tanulhatnék másoktól.

A belsőleg szuverén ember nyitott a különböző nézőpontokra, de képes azokat mérlegelni, és nem tekinti őket megkérdőjelezhetetlen igazságnak.

A mesterséges intelligencia korában ez különösen fontos, hiszen az MI képes rendkívül meggyőző, logikusan felépített, személyre szabottnak ható válaszokat adni sokszor olyan kérdésekben is, amelyekre valójában nincs is egyetlen helyes válasz.

De vajon elfogadjuk-e a saját belső bizonytalanságunkat, észrevesszük-e, amikor a bizonyosság hiányában vagy annak - sokszor csak átmeneti - elérhetetlensége miatt egy algoritmus magyarázataira kezdünk támaszkodni?

Amikor ahelyett, hogy információt kérünk, azt várjuk, hogy valaki vagy valami megmondja, mit gondoljunk, mit érezzünk, hogyan döntsünk.

A belső szuverenitás megőrzése azt jelenti, hogy a végső mérlegelés és a saját életünkre vonatkozó döntés felelősségét nem adjuk át senkinek és semminek.

Kép: ChatGPT, saját eredeti alapján

A megkülönböztetőképesség dimenziói

A tudatos MI használat egyik legfontosabb feltétele a megkülönböztetőképesség fejlesztése. Vizsgáljuk meg ennek egy pár aspektusát:

1. Intellektuális megkülönböztetőképesség: mi igaz, és mi “csak” hihető?

Az első szint a kritikai gondolkodás képessége.

Fel tudjuk-e ismerni a különbséget a bizonyított tények, a feltételezések, az értelmezések és a vélemények között?

A mesterséges intelligencia egyik sajátossága, hogy téves vagy ellenőrizetlen információkat is képes rendkívül magabiztosan megfogalmazni. Ezért nem elegendő, hogy egy válasz logikusnak, koherensnek vagy meggyőzőnek tűnik.

Fontos kérdésekben szükség lehet az információk ellenőrzésére, több forrás összevetésére és a saját következtetéseink megfogalmazására.

A kritikai gondolkodás nem bizalmatlanságot jelent, hanem tudatos viszonyt az információhoz.

2. Érzelmi megkülönböztetőképesség: mi mozgat bennünket valójában?

A második szint már mélyebb önismeretet igényel.

Képesek vagyunk-e felismerni, amikor egy információ vagy magyarázat azért hat ránk különösen erősen, mert találkozik valamilyen félelmünkkel, vágyunkkal vagy belső szükségletünkkel? Például amikor egy MI válasz pontosan azt mondja, amit hallani szeretnénk, vagy amikor egy megerősítő magyarázat annyira megnyugtató, hogy már nem is akarjuk megvizsgálni, mennyire megalapozott.

Ilyenkor érdemes feltennünk magunknak néhány kérdést:

Azért fogadom el ezt az állítást, mert meggyőző bizonyítékok támasztják alá, vagy mert érzelmileg megnyugtat?

Valóban a belső megérzésem vezet, vagy esetleg egy régi félelmem, megfelelési kényszerem, biztonságigényem?

Az érzelmi tudatosság segít felismerni, hogy nem mindig a valóságot látjuk, hanem néha a saját belső világunkat vetítjük rá.

3. Spirituális megkülönböztetőképesség: belső felismerés vagy vonzó magyarázat?

A harmadik szint különösen fontos azok számára akik önismereti vagy spirituális úton járnak.

Ma már a mesterséges intelligencia képes spirituális tanításokat összekapcsolni, szimbólumokat értelmezni, filozófiai rendszereket összehasonlítani és rendkívül mélynek ható válaszokat megfogalmazni.

Vajon minden belső élményünkhöz szükséges (külső) értelmezést keresnünk?

A spirituális megkülönböztetőképesség részben annak felismerése, hogy a személyes tapasztalat és a tapasztalatunkról alkotott magyarázat két különböző dolog. Egy élmény lehet mély, hiteles és átalakító erejű anélkül, hogy pontosan meg tudnánk magyarázni.

A spirituális érettség nem abban nyilvánul meg, hogy mindenre van válaszunk, hanem abban, hogy képesek vagyunk együtt élni a megválaszolatlan kérdésekkel.

Képesek vagyunk elfogadni a bizonytalanságot? Azt, hogy nem tudjuk előre, mit hoz a jövő, hogy nem minden élethelyzetnek látjuk azonnal az értelmét, hogy vannak kérdések, amelyekre egyelőre nincs válaszunk.

Az ember természetes módon törekszik a biztonságra és a kiszámíthatóságra. A bizonytalanság szorongást kelt, ezért magyarázatokat keresünk, amelyek segítségével ismét úgy érezhetjük, hogy kontroll alatt tartjuk az életünket.

A mesterséges intelligencia pedig szinte azonnal képes válaszokat adni.

A tudatosság valódi értékmérője: hogyan élünk

A tudatosság fejlesztéséről gyakran úgy beszélünk, mintha elsősorban új ismeretek, spirituális tanítások vagy magasabb tudatállapotok elérését jelentené, pedig önmagában attól, hogy sokat tudunk az önismeretről, a spiritualitásról vagy a tudatosság különböző szintjeiről, még nem feltétlenül élünk tudatosabban.

A kérdés az, hogy a felismeréseink mennyire épülnek be a mindennapjainkba, mennyire integrálódnak.

• Hogyan reagálunk egy konfliktushelyzetben

• Képesek vagyunk-e meghúzni a határainkat

• Felismerjük-e, amikor egy régi működési mintánk irányít bennünket

• Tudunk-e önazonos döntéseket hozni akkor is, amikor azok kényelmetlenek vagy bizonytalan következményekkel járnak

A tudásból akkor lesz megélt tudatosság, amikor a felismerés és a cselekvés között eltűnik a távolság. Ezt nevezhetjük - kedvenc kifejezésemet használva -megtestesült spiritualitásnak is.

Ahogy a felismeréseink egyre természetesebben épülnek be az életünkbe, csökkenhet az igényünk arra, hogy mindent intellektuálisan megmagyarázzunk. Megváltozik a tudáshoz való viszonyunk. Már nem elsősorban azért tanulunk, hogy biztonságot, önigazolást vagy külső megerősítést szerezzünk, hanem mert örömöt okoz a felfedezés, a megértés és a fejlődés. A belső bizonyosság egyébként inkább felszabadítja a kíváncsiságot mint elnyomja.

Hogyan használhatjuk tudatosan a mesterséges intelligenciát?

Használhatjuk az MI-t arra, hogy új nézőpontokat ismerjünk meg, elmélyítsük a gondolkodásunkat, összefüggéseket fedezzünk fel, vagy akár arra is, hogy saját meggyőződéseinket is megkérdőjelezzük.

Sokszor az a legtudatosabb döntés, ha egyáltalán nem kérdezünk semmit. Csendben maradunk. Figyelünk. Megengedjük, hogy egy felismerés a saját ritmusában érlelődjön meg bennünk. Nem minden belső folyamatot kell azonnal szavakba önteni, értelmezni vagy megoldani.

Nem kell mindenre azonnal választ találnunk. Néha elegendő, ha megtanulunk bízni önmagunkban, megőrizni a kíváncsiságunkat, és nyitottan jelen lenni abban az életben, amelynek a következő fejezetét még nem ismerjük.

Kép: Alexander Mils/Unsplash

Mindaddig, amíg szinte bármit felülír az, hogy a Maslow piramis alsó két traktusában lévő szükségleteink kielégítést nyerjenek, nem lehet szó semmi többről. Amíg az embert csak a saját jussa érdekli és cselekvésének mozgató ereje a halálfélelem, addig állati, ösztönszerű, túlélő üzemmódban van, beleragadva az anyagba. Ez az emberi fejlődésben a “barbár” szint, amit legfeljebb a szintén elég korlátozott kilátásokkal bíró ún. “civilizáció” szintje követ, ami tulajdonképpen a mai nyugati világ, ahol az együttműködések kifizetődőek (szó szerint), ahol a pénz az úr és még mindig a halálfélelem mozgatja az embert. Az összesen hét nagy fejlődési szintből, a következő szintet csak kevesek érik el, pedig innen, a “kultúra” szintjéről indulna a céltudatos önmegvalósítás folyamata, ahol az ember már tudja, hogy változnia kell, nemesítenie önmagát és ráébred, hogy az élet értelme az egység megtapasztalása, a szolgálat és az igazi emberi kapcsolatok.

Na, és nem véletlen: éppen most jött velem szembe egy cikk a háború utáni sertésvágási engedélyekről, a fejadagokról, beszolgáltatásról és arról, hogy az élelmes magyar emberek ezt hogyan játszották ki. Milyen csodálatos volt, ha sikerült minden családtagot megetetni. És mindez nem többszáz éve volt…és még nincs vége. Mondhatjuk, hogy ezek, vagy analógiailag nagyon hasonlatosak ma is a körülmények? Igen.

És akkor itt szét is tárhatnánk a kezünket, hogy kérem, a spiri és az emelkedés úri hóbort, vagy azoknak a nagyon kétségbeesett embereknek az utolsó mentsvára, akiknek már “fejadag” sem jut, jobb híján fordulnak a létezés magasabb síkjai felé. Szegények.

Amíg a túlélésre fókuszálunk, amíg a figyelmünk minduntalan az anyag felé irányul hogyan tudnánk emelkedni? Amíg a hiánytól való félelem tart minket fogva, addig hogyan tudnánk növekedni? Egyáltalán élet az, amit annak hívunk?

Az embert alkotó részek bonyolultságát jól mutatja az alábbi ábra (egyetemi jegyzetből): világok, amelyben lelkünk (vagyis mi magunk) fejlődünk - a teozófiai tanítások szerint:

Tudjuk, de mégsem szeretjük, ha erre emlékeztetnek minket, hogy az ember isten képmására lett teremtve, hét testéből, a fizikai, éteri, asztrál síkokon túl (a legtöbben ezekről sem tudnak, nem beszélve arról, hogy uralják) van még négy, a mentális, a kauzális, a buddhikus és az atmikus síkok, ahol a lélek és a szellem létezik és fejlődik. Ha a test, lélek, szellem hármas egységét nézzük, sokan csak elvont, a valóságtól elrugaszkodott, kamu fogalmakat látnak ezekben, spirituális bullshitet, pusztán azért, mert a 3D-s valóságukban nem tudják és nem is akarják érzékelni a hagyma többi héját. Viszont attól, hogy nem látják, még ott van és hívja őket. Ez a hívás az, ami állandó nyugtalanságot kelt az anyagba ragadott emberben, elégedetlenséget, hogy kimozduljon és elinduljon felfelé még akkor is, ha - egyszerűen fogalmazva - nincs elég pénz.

Krisztus mutatta meg a saját életével, hogy a test káprázat, hogy érdemes a túlélési kérdések fölé emelkedni, megmutatta, hogy többek vagyunk a testnél, a fizikai létezésnél. Persze fontos, hogy az anyagi síkon, a 3D-ben a helyünkön legyünk, hogy legyen egy biztos alapunk, hogy jól érezzük magunkat a testünkben. De nem lehet cél az anyagi felhalmozás, a dolgok birtoklása, legalábbis ez sosem kielégítő, amíg a félelem az iránytűnk.

Én nem azt mondom, hogy a pénz rossz és felejtsük el, csak lebegjen a szemünk előtt az a sokkal de sokkal nagyobb valóság, amiben létezünk, és akik mi magunk is vagyunk. Fedezzük fel a bennünk rejlő lehetőségeket, bátorsággal, nyitottsággal és kalandvággyal írjuk felül a bennünk lévő félelmeket, találjuk meg, hogy hol vagyunk igazán otthon, hogyan érezzük magunkat igazán jól. Mivel a tudatalattinkból teremtünk, ezért mindehhez elengedhetetlen az önismeret, a félelmeink valódi forrásának feltárása, elindulás a tudatosság útján. Ha majd másképp viszonyulunk magunkhoz, másképp fogunk viszonyulni az anyaghoz is, ahogy fent, úgy lent…

Térjünk vissza oda, hogy amit szeretek, arra mindig szoktam időt szakítani. Ez vajon igaz? Az önismeret útját járva egyre tudatosabb vagyok az önámításaimra is és sajnos sokkal többször alkalmazok különböző elhárító mechanizmusokat, mint azt a vélt vagy valós tudatossági szint, amivel élek indokolná. Magyarul valószínűleg egyáltalán nem igaz, hogy amit szeretek, arra mindig szoktam időt szakítani. Mert sajnos még működnek bennem azok a minták, amik arra késztetnek, hogy a kötelesség az mindennél előrébb való, hogy ezt nem én választom meg, hogy akkor fognak elfogadni és szeretni, ha teljesítem ezeket a kötelességeket és ha újra és újra bizonyítom, hogy értékes vagyok azzal, hogy (túl)teljesítek és hasznos vagyok. Arra, amit szeretek, arra viszont emiatt már ritkán jut idő.

Subscribe now

Kezdem elfogadni, hogy csak korlátozottan esik jól előre tervezni (régen mindig mindent precízen megterveztem előre, aztán kínlódtam amikor teljesítenem kellett a magamnak vagy másoknak tett ígéretet, mert az érdeklődésem már más irányt vett és bűntudatom támadt), csak korlátozottan esik jól sokáig egy helyben maradni, mert annyi érdekes dolog van a világban és kisgyerekként a széltől is óvtak, mert talán így kényelmesebb volt nekik és ők is ezt tanulták. Még ma is kísértenek a punnyadás energiái, ami mindig valami feszült készenléttel párosult, hogy akkor és csak akkor mozduljak, amikor nekik is jó és amikor az elfogadható. Egyébként pedig féljek, hiszen ott leselkedik rám a nagyvilág, ami általában nem akar jót és én képtelen vagyok…

Például megvédeni magam. Azt hiszem ez az, amit a legtöbb időmbe telt megtanulni. Ezért aztán rendre elkerültem azokat a helyzeteket, amikor erre szükség lehetett volna. Pedig szülőként nem egyszer bele kellett állnom lehetetlen vagy nehéz helyzetekbe. Kapálództam is rendesen, megvívtam a harcaimat a generációs lenyomatokkal, a szülői, nagyszülői, partneri és úgy általában családi féltésekkel, korlátokkal, alkalmatlansággal. Rájöttem, akkor válok felnőtté, ha a saját gyerekemet meg tudom védeni a generációs hülyeségektől. Későn kezdtem, így csak részben sikerült. Van és lesz is még feladatuk nekik is.

Na de visszatérve arra, hogy hogyan priorizálom azt, amit szeretek, mostmár egy felelős, önálló felnőtt megközelítésével: nagyon őszintén, félretéve minden korábbi beidegződést és rettegést, kimondtam magamnak: nem szeretnék dolgozni. Valójában sose szerettem. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy eddig dolgoztam közel 40 évig, hogy volt a hétköznapi napjaim nagy része, amikor a megélhetésért csináltam valamit, amit részben sikerült úgy kereteznem és eladni magamnak, hogy jó, hasznos, netán érdekes, de alapvetően szükséges, mert különben éhen halnék. Ez az egzisztenciális nyomás olyan mértékben elidegenített a munkától és emellett olyan mértékű bűntudatot ébresztett bennem azzal kapcsolatban, hogy mi bajom is van nekem tulajdonképpen, hogy folyamatosan teljes hőfokon (túl)teljesítettem, ráfogtam a mintákra és elvárásokra, hogy a kötelesség mindenek előtt stb. (lásd fentebb). Sajnos a munka “hozománya” emiatt számomra az is lett, hogy minden, amit pénzért csinálok, az letudandó kötelesség. Az alkotás, az öröm, a kreatív kiteljesedés munkaidőn kívül várt rám, szigorúan hobbiként, néha titokban, bűntudattal párosulva. Mert ugye ott van a család is, az otthon, ahol szükség van rám és ami egyébként gyakran táplálja az önmegvalósító ambíciókat is, mert azok a szerepek igenis kellenek.

Carl Rogers humanisztikus pszichológus mondta, hogy az önmegvalósítás mindig előrébbvaló kell, hogy legyen, mint az elfogadás igénye, de persze a legtöbb embernél az elfogadás igénye mindent felülír. Az emberek bármit megtesznek és bármit eldobnak azért, hogy elfogadják őket, hogy szeretve legyenek. Saját magukat is.

Sokszor eszembe jut, hogy mennyivel kevésbé lennék fáradt, ha nem lennék ennyire tudatos vagy abból tudnék élni, amit szeretek csinálni. Mivel ez a munkával szembeni averzióm már a karrierem elég korai szakaszában megjelent - amit először karrierépítéssel és sok pénz keresésével igyekeztem kompenzálni -, a vergődés munka és öröm, kötelesség és szórakozás között egyre nagyobb szakadékot hasított belém. Ehhez aztán hozzájárult a küzdelem az önbizalomhiánnyal, ami csak még távolabb lökte tőlem az áhított önmegvalósítást, hiszen hogy jövök én ahhoz, hogy olyan dolgot nyújtsak a világnak (pénzért), amiben lehet, hogy nem is vagyok elég jó, vagy amire nincs is szükség. Szóval ezek a dolgok ott maradtak az estékre, a reggelekre, a szabad pillanatokra, eltemetve a párhuzamos létezési módokba. Ezek a pillanatok éltettek akkor is, amikor pénzt kerestem - mással.

Viszont mostmár elfáradtam: így lassan a finisbe érve, közel a nyugdíjhoz egyszerűen kezdek kimerülni. Mondhatnátok, hogy bírjam már ki azt a pár évet, majd nyugdíj mellett végre “önmegvalósíthatok”. De most komolyan: mennyire szánalmasan hangzik már ez? Ennyi lenne az élet? Robotolás, majd pár évig, ami még hátravan esetleg foglalkozhatok azzal, amit szeretek? Ha még bírom, ha még nem ragad magával mindenféle nyavalya. Ha az elmeállapotom megengedi. Ha az idős szüleim, akiknek az ápolása esedékes lesz, megengedik. Ha az unokák megengedik majd. És még sorolhatnám. Azok a sorskönyvi minták, igaz? Ki akarja azokat felülírni? Ki meri?

Gyakran látok embereket, akik lelkesen próbálják eladni termékeiket, szolgáltatásaikat, amiket középkori kiégett énjük másodvirágzásában teremtettek meg és indítottak el. Csodálom a lelkesedésüket és csak bízni tudok benne, hogy nem anyagi motiváció van elsődlegesen a “váltás” mögött, nem egy önáltató, önmegvalósításba csomagolt bizonyítási hadjárat. Hogy nézzétek (anyu, apu), igenis képes vagyok erre, ráadásul ezt én akartam!

Subscribe now

Felelős felnőttként én csak annyit mondhatok, hogy nagyon nem szeretnék csinálni semmit, amit muszáj, viszont annál inkább szeretnék egy olyan életet, amiben már nem kérnek számon, bármit is csinálok. Erik Erikson német pszichológus pszichoszociális fejlődésmodelljének felnőttkori stádiumában (úgy 35-60 éves kor között) a gondoskodás minőségét kell, hogy elsajátítsa az ember az alkotóképesség megélése és a stagnálás végleteiből adódó krízishelyzetek megoldásán keresztül. A felnőtteknek termékenynek kell lenniük a munkában és fel kell nevelniük a következő generációt, vagy a tespedést kockáztatják. Vagyis ha képesek vagyunk az alkotáson keresztül értelmet adni az életünknek és definiálni, hogy mit is adtunk/adunk a világnak (ami a gyerekvállaláson és nevelésen túlmutat), akkor tekinthetjük úgy, hogy a gondoskodás minőségét sikeresen elsajátítottuk. Vagy nem fejlődünk, megrekedünk, nem vagyunk képesek gondoskodni - magunkról sem. Szóval lehet, hogy erről van szó: úgy érzem, letettem az asztalra amit kell, gondoskodtam és most egy újabb korszak érkezett el.

60 éves lettem és egyre jobban foglalkoztat az, hogy mit kezdjek magammal az életem hátralévő részében: milyen potenciál nyílik még meg előttem? Hogyan fogok megöregedni: bölcsen vagy kétségbeesetten? Elfogadom-e magamat olyannak, amilyen vagyok, képes vagyok-e integrálni a tapasztalataimat, kiteljesedni, meggyőzni magam, hogy az életem értelmes volt, képes vagyok-e új dolgokat tanulni és ha a számvetés megköveteli, újradefiniálni magam? Képes vagyok-e megbékélni? Igen, azt hiszem mostmár nem halogathatom, hogy amit szeretek, annak legyen prioritása mindenek felett, hogy ne csak időt szakítsak rá, de azzal foglalkozzam a napom nagy részében!

Fotó: Deborah L. Carlson/Unsplash

Mert ha belegondolunk a ragaszodás nem más, mint a földi létben levés, a 3D-s valóság minőségeinek átélési eszköze. Ha lazán elengednénk dolgokat, akkor könnyen elillanhat az a világ, ami itt tart bennünket. Legalábbis így látjuk mi ezt, spirituálisan tetszhalott állapotban lévő emberek, akik minduntalan a külvilágban keressük a boldogulást és az életnek nevezett halál előtti túlélő üzemmódot. Nem hiszem, hogy ennyire tudatlanok (vagyis inkább tudatosság nélküliek) lennénk, hogy ha akarnánk, ne tudnánk emlékezni arra, miért is születtünk ide. Pedig a vízöntő korszakba lépéssel muszáj szembesülnünk pár dologgal: például, hogy mindenki a saját szerencséjének és tudatosságának a kovácsa, saját magunkat tudjuk csak megváltani, végigmenve a saját, egyéni utunkon - ami persze nem jelenti feltétlenül azt, hogy egyedül. A vízöntő korszak óriási változások eljövetelét hozza, amit az emberi természet nem szeret, mert fél mindentől, amit nem ismer, ami a vélt biztonságérzetét veszélyezteti. Viszont nem véletlenül születtünk éppen ebbe a korba, mindenkinek kivétel nélkül dolga van az új világ alapköveinek lerakásában (nem, nemcsak a következő generációknak vagy a kiválasztott 10-20 akárhány százaléknak) és előbb-utóbb meg kell tanulni elengedni a változás útjába álló korlátozó tényezőket. Ahogy fent úgy lent, ahogy kint úgy bent ugyebár: bőven elég, ha magunkon dolgozunk, ha kitartó belső munkával, önvizsgálattal, önmegismeréssel, szembenézésekkel és kíméletlen őszinteséggel lehámozzuk az illúzió rétegeit magunkról, hogy végre megnyilvánulhasson az igazság.

Érdemes megnézni, mit gondol és mit mutat az elengedéssel kapcsolatban Komjáti Niki coach egy instagram bejegyzésben:

Szerintem nagyon szemléletes a probléma illusztrálása is, ami megint újabb megközelítésekre nyitotta fel a szemem: nevezetesen, hogy amellett, hogy megnézzük, mihez is ragaszkodunk valójában és miért, megpróbáljuk ezt az egész ragaszkodásélményt magunkhoz ölelni és elfogadni. Az elengedés mikéntje is nagyon meghatározó. Gyakran felejtjük el, hogy nem a legtutibb dolog elhatárolódni az árnyékunktól, ha egyáltalán látjuk hol is van és milyen is az.

Nekem mostanában nem egyszer jöttek ki különböző kártyavetésekben (önismereti kirakásokban), ragaszkodást jelölő lapok, ami őszintén meglepett, és valószínűleg nem is jutott volna eszembe ez a téma, ha ez nem így történik. Persze tisztában vagyok azzal, hogy lehetnek elengedésre szoruló területek, élmények, kapcsolatok, dolgok az életemben, de hogy momentán ez ennyire meghatározó az önismereti utamon, erre nem gondoltam. Elő is vettem a kis kérdéseimet, további eszközökkel próbálkoztam, meditáltam, hogy feltárjam a konkrétumokat, azt, ami ténylegesen akadályoz a továbbhaladásban. Újra és újra előjött: mit kell elengednem?

Aztán a nagy vergődésben egyszercsak jött egy sugallat: multidimenzionális halhatatlan létezőkként nem arra kell törekedni, hogy tökéletesedjünk, és mindent, amiről úgy véljük, hogy ezt akadályozza, elengedjünk, hanem hogy minél többet tapasztaljunk a 3D-s világból, ami sehol máshol nincs. Emberként nem az emberfeletti lét elérése a cél, hiszen a Forráshoz kapcsolódva ez adott, hanem sokkal inkább a valódi szabadság, az érzelmek és az alkotás szenvedélyének megélése és befogadása itt a Földön. A lélek tapasztalati útja úgy lesz teljes, ha a vállalt minőségeket és élményeket átéljük itt, ha az érzelmeknek, érzéseknek - ami máshol nincs - átadjuk magunkat, kapcsolódunk a duális világ szabályai szerint, de tudatosan az emberekhez, a természethez. Erich Fromm német humanista pszichológus írta:

Az életnek az a célja, hogy teljesen megszülessünk, és az a tragédiája, hogy legtöbbünk meghal, mielőtt voltaképpen megszületne….A lelki egészség azt jelenti, hogy telített érzelmi viszonyban vagyok emberrel és természettel, hogy úrrá lettem az elkülönültségen és az elidegenedésen, hogy átéltem az eggyé forrást minden létezővel - egyszersmind átéltem önmagamat ..., teljesen megszülettem, hogy azzá lettem, ami potenciálisan vagyok;

Fromm szerint a nyugati ember szenved,

…az élet kipereg az ember keze közül, mint a homok: hogy úgy fog meghalni, hogy nem is élt; hogy noha dúskál a javakban, élete mégis örömtelen.1

A ragaszkodást az elménk (egónk) szüli és táplálja folyamatosan, hogy (túl)éljünk. De ha tudatosan próbálunk a szívünkből létezni és döntéseket hozni, akkor a birtoklási ösztön helyét lassan átveszi a megosztás princípiuma az életünkben. Akkor az elengedés magától jön, egyszerűen leválik rólunk, ami nem szolgál többé, nem is beszélve azokról a dolgokról, személyekről, amiket/akiket sosem birtokoltunk.

Ahogy David R. Hawkins is írja azonos című könyvében, az elengedést az önátadással segíthetjük, azzal, ha az egótól elmozdulunk a magasabb Én felé és feloldódunk a nemkettősség állapotában. Ehhez viszont az elméből kilépve az érzelmek birodalmában kell felderítő munkát végeznünk, ami valljuk be, sokkal fájdalmasabb és kiszolgáltatottabb tud lenni, mint az elme trükkökkel teli védőhálója. Ismerjük meg a mindenkori manipulációinkat, a valódi (olykor fájdalmas, nehéz) érzéseinket, azt, hogy azok hol gyökereznek és végül azt is, hogy ezekhez miért ragaszkodunk. Végül az érzéseket is elengedjük.

Azáltal engedünk el egy érzést, hogy megvetés, elítélés és ellenállás nélkül hagyjuk azt lenni. Egész egyszerűen rátekintünk, megfigyeljük és a megváltoztatására tett kísérlet nélkül megengedjük, hogy teljességében átérezzük. Az elengedésre irányuló hajlandóság mellett az érzés a neki megfelelő időben elenyészik.2

Nektek mennyire megy az elengedés?

Fotó: Buddy AN/Unsplash

Nem is vártam ennél kevesebbet Wim Wenderstől, mert korábbi filmjei, - mint a Berlin felett az ég, vagy a Párizs, Texas, vagy A Föld sója, amely Sebastiao Salgado, a világ legnagyszerűbb (és ez nem ízlés dolga, hanem tény) fotósának életét és munkásságát mutatja be és amelyet majdnem sikerült kihagynom a repertoárból…de jó, hogy nem! - mind alátámasztották a várakozásomat, hogy egy olyan filmet fogok látni, amiben biztos nem csalódok. Maga a helyszín, a körülmények is már különleges, ellentmondásos hátteret adnak a történetnek, hiszen a japán kultúra és életvitel teljesen eltér a nálunk megszokottól, áthatja a harmónia, a nyugalom, a szertartások, a hagyományok tisztelete, miközben Tokio a világ legfejlettebb, legnépesebb, legnyüzsgőbb nagyvárosa, tele energiával és élettel.

Fotó: Moritz Strohm/Pixabay

Hirayama ebben a valóságban él egyedül, múltjáról szinte semmit nem tudunk, voltak-e ambíciói, van-e diplomája, mindig is a WC pucolással foglalkozott-e, volt-e saját családja. Igaz, egy rövid időre húga és unokahúga felbukkanása lévén valamit sejthetünk a régmúlt családi dinamikából, van egy dilis kollégája, és a megszokott helyszínek, amiket naponta felkeres. Betekintést kapunk a japán nagyvárosi életbe is, de ez olyan természetességgel van megjelenítve a filmben és annyira szerves része Hirayama napi rutinjának, hogy szinte rá se csodálkozunk a mienktől eltérő szokásokra. Minden nap ugyanúgy pörög, azaz inkább áramlik Hirayama életében és ő szemmel láthatóan elégedett és nyugodt, ez a belső bölcsesség és elfogadás kellően felvértezi őt minden váratlan helyzettel szemben, mert ugye drámához szokott elménk várja valahol, hogy beüssön a krach. De nem, nincs ilyesmi a filmben, hacsak a végén egy találkozás erejéig nem látunk valami addig eltérő viselkedést Hirayamától. Feszülten figyeltem végig, vártam a drámát és rá kellett, hogy jöjjek, nincs ilyen, ez az élet így jó ahogy van, hiteles, szép és bizony irigylésre méltó is. Olvastam, hallottam ettől eltérő értelmezéseit is a filmnek, de nekem így tetszik, én ezt láttam benne.

Fotó: Moritz Strohm/Pixabay

Márcsak azért is, mert elgondolkodtatott, miért ragaszkodunk sokszor a vágyainkhoz, elképzeléseinkhez, céljainkhoz. Miért kell mindig többre, jobbra, magasabbra törni? Mi is a több, jobb, magasabb valójában? Mihez képest, kihez képest és főleg miért? Mindenkinek más a hitrendszere, ez a hitrendszer ad választ általában arra a kérdésre is, hogy mi az élet(e) célja. Egyszer, egy önismereti gyakorlat alatt én erre azt írtam, hogy számomra az élet célja a fejlődés, a hitrendszerem alapja pedig a teljesség megélése, a szabadság és a korlátoktól való megszabadulás. Az erkölcsiségem alapvető építőkövei pedig a jóság, a figyelmesség, a tisztelet és az elfogadás. Stb., stb. Na most ebben ugye nincs benne, vagy legalábbis nem elsődleges megfogalmazásban, hogy anyagi bőség, kreatív önmegvalósítás, karrier, hivatás, ami erkölcsileg kielégít, tudás, látókör bővítése, boldogság, értékes emberi kapcsolatok. Pedig lehetne és ez sem elítélendő. Ami a lényeges szerintem, az a viszonyítás. Mihez képest, kihez képest és ha egyedül lennék a világban is ugyanezeket akarnám-e. Ez a film azt mutatja be, hogy ez a viszonyítás mennyire viszonylagos és a béke állapota hogyan tartható fenn, ha egyszer belül rátaláltunk. Ezért szeretnék én is ilyen tökéletes napokat az életemben.

Mostanában egy sor fura testi tünetem van, amit igyekszem figyelmen kívül hagyni, mert túlságosan is emlékeztetnek arra az időszakra, amikor jófajta hipochonderként mindennel szaladtam az orvoshoz, majd hogy eloszlassam a kapott diagnózissal kapcsolatos kételyeimet, tovább, még több orvoshoz. Hogy aztán végül elkezdjek szedni valamit, csinálni valamit, de főleg pánikolni, hogy ez innentől már csak rosszabb lehet. A pánik, igen, sőt, a halálfélelem valójában az, ami miatt az utolsó pillanatban aztán visszafordultam a lefelé tartó spirálból, ami - ha benne maradok - valószínűleg végképp egy beteges, gyenge, elesett emberré tett volna. És ezt természetesen nem engedhettem meg magamnak, hiszen annyi minden várt arra, hogy megoldjam és ami nélkülem sehová sem jutott volna. De akkor most hogy is van ez? Még beteg sem tudtam normálisan lenni, de vágytam rá.

Most azonban más. Érzem, hogy az elmém és minden porcikám elvileg tiltakozik a betegség ellen, vannak mélyen bent fortyogó, lappangó kis gyulladások, ez meg az, de nem akarok tudomást venni róluk. Talán nem is attól félek, hogy elindul egy végeláthatatlan egészségügyi kálvária, ami elveszi az időmet és az energiámat más fontosabb dolgoktól, hanem attól, hogy tévedek. Mi van, ha egyáltalán nem is kellene félnem? (Ez túlságosan szokatlan és ijesztő felismerés.) Mi van, ha ez az egész tünetcunami valami nagyon is természetes folyamatnak a velejárója? Mi van, ha a környezet kezd egyre megterhelőbb lenni az energetikai finomodásnak köszönhetően? Na jó, olvastam, hogy a Föld rezgésszintje is emelkedik és úgy egyáltalán minden nagyon gyorsan változik. Vagy az is lehet, hogy a test tudatossága is változik azért, hogy az általános emelkedéshez igazodjon? Mindenfélét érezhetünk emiatt: fáradtságot, irritációt, nyugtalanságot, feszültséget. Az a testrészünk, ami fáj, ezek szerint mégiscsak figyelmet igényel, kéri, hogy “javítsuk meg”, hogy készen álljon elkísérni bennünket az előttünk álló, nagyon is megváltozott úton. Az Új Ember útján.

Ráadásul amíg nem bízunk másban, mindent, a saját gondolatainkat, érzéseinket is megkérdőjelezzük, nem is beszélve azokról a visszatérő felismerésekről, amelyek ránk találnak a spirituális fejlődés során, kizárólag a kézzel foghatóban, mint megszokottban bízva, különösen fontos, hogy legalább a testünk jelzéseit ne hagyjuk figyelmen kívül. Minden üzenet ami kell, valahogy eljut hozzánk. Szóval érdemes figyelni.

Az önismereti úton, a lelkemre fókuszálva gyakran felejtem el, hogy a testem nélkül semmit sem tudnék megvalósítani itt a 3D-ben. Rendszeresen emlékeztetni kell magam a test, lélek és szellem összhangjára, arra, hogy nem elég csak az egyikkel foglalkoznom. Mert ha én nem teszem meg, akkor jönnek a láthatatlan szúnyogok, az éjszakai ébredések, az emlékeztető behívók szűrővizsgálatokra. Mindenki úgy gyógyítja magát, ahogy tudja és amiben hisz. A finom energiákkal jönnek a finomabb, természetesebb, holisztikusabb megoldások, a megelőzés, az életmód, a megfelelő táplálkozás fontossága. Errefelé tartok én is és errefelé terel az egészségügyi intézményrendszer állapota is. De nem vagyok híve a szélsőségeknek, hiszem, hogy ebben a duális világban vannak dolgok, amik közül nem kell választani, vannak kérdések, amik nem eldöntendőek és meg lehet találni az egyensúlyt az átmenetben.

Úgyhogy megyek is, csináltatok egy labort és kérek beutalót pajzsmirigy ultrahangra.

Az egyik tiszafa (a nagyobb és öregebb) beszélt hozzám. Csak ámultam, hogy mennyire a hatása alá tudtam kerülni. Mesélt a történetéről, pletykált az ottani emberekről, büszkén dicsekedett fontos szerepéről elmúlt idők nagy történéseiben.

Kicsit utánanéztem és kiderült, hogy ez a tiszafa (angolul yew tree, latinul taxus baccata) megtalálható az “Ancient Yew Group” oldalán is, ami a matuzsálemi korú tiszafákat tartja nyilván az Egyesült Királyságban. Innen tudom, hogy ez a konkrét példány legalább 1300 éves. Vagyis már akkor itt volt, amikor a templom, amely a normann időkre nyúlik vissza, elkezdett épülni, úgy a XII. század második felében. A fa pedig időszámításunk után 725-800-ban születhetett. Szóval ez a fa lett az én védelmező fám. Milyen érdekes, hogy erre is meg kellett, hogy érjek. Hogy megismerjem. Hogy felismerjem. Pedig nyilván már tavaly is itt volt, sőt, azelőtt, sőt akkor is, amikor először jártam a hewelsfieldi templomnál, úgy nyolc éve. (Először? Ha-ha…)

Még a kereszténység előtti időkben a druidák ültethették (kelta papok, gyógyítók, tudósok), szent szertartásaikat hajthatták végre ezen a helyen, ezen a kis dombon. A templomnak akkor még nyoma sem volt, a druidák mindig a szabadban, a természet elemeivel körülvéve ünnepelték isteneiket, tisztelték és figyelték a szellem kifejeződését az őket körülvevő világban, a csillagokban, a növényekben, állatokban, elemekben.

A tiszafa örökzöld, majdnem minden része mérgező, valószínűleg ezért is lett a halál, a halhatatlanság, az újjászületés, az átalakulás, a kitartás, a hosszú élet és a védelem szimbóluma. A templomkertekben is ennek köszönheti állandó jelenlétét, azaz inkább - mint ebben az esetben is - a templomot építették a fa mellé és nem fordítva. A hewelsfieldi templomkert kör alapterületű kerítése is a pogány időket idézi.

A fa törzsén borostyán fut, ami szintén elengedhetetlen szereplője a temetőknek és nagyon szeretik a tiszafákat is. A fában egy hatalmas odú nyílik, megpróbáltam bekukucskálni, de elnyelte a tekintetem a sötétség és valami borzongató csend és hűvös áradt felém bentről. Valahogy azt éreztem, hogy ez itt egy átjáró a túlvilágra. Persze ez is a tiszafa fantasztikus képességét mutatja a túlélésre, hogy a gombásodás miatt elkorhadt belső farészből újabb és újabb gyökereket indít, ami végül is erősíti. A fa tiszteletet parancsoló volt, amikor nagyon közel mentem hozzá (még meg is simogattam, nem törődve azzal, hogy mérgező), összeszorult a gyomrom és hevesebben dobogott a szívem. Rájöttem, távolság kell neki, tőlem, hiszen még élek. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a fa köré közvetlenül kerültek sírok. Állítólag az oszló tetemekből kiáramló gázok, olajok nagyon jót tesznek a fa gyökereinek és elősegítik a növekedését. Ezért is építik a templomot úgy (vagy ültetik a fákat úgy), hogy a fa a templomkert déli/nyugati oldalára essen, hogy a napsütés jobban felszabadíthassa a bomló anyagokat a talajból.

Ez a fa a biztonságot, a gyógyulást jelenti számomra, vonz, ellenállhatatlan és nyugalmat sugárzó. Szívesen kijárnék ide mindennap, hogy beszélgessünk, ismerkedjünk. Sok mondanivalója lehet - gondolom -, ha a bizalmába fogad, még többet is mesélne. Mennyi mindennek lehetett a tanúja azalatt az 1300 év alatt!? Ehhez képest az én kis életem…én mit mondjak neki?

A párja, a termő fa, egy sokkal arányosabb, szebb, de jóval kisebb fa a bejáratnál, áll ott, mint egy őrszem, a női minőség megtestesítője. Együtt adják ki a jövő lehetőségét, a természetes úton születő újabb fákat. Kicsit sajnálom ezt a másik fát, mert ugyan mindene megvan, ami a csodálathoz kell, de valahogy azt érzem, hogy óriási porzó párja teljesen elviszi a showt. Na lám, hiszen engem is ő szippantott be…elhatározom, hogy legközelebb nagyobb figyelmet szentelek a nőivarú fának is, lehet, hogy csak halkabban beszél, másképp, és persze nem is mindenkinek…

Egy dologban szinte biztos vagyok: ezek a fák még akkor is itt fognak állni, amikor én már nem leszek.

Épp a napokban néztem utána megint, hogy vajon mi lehet a küldetésem ebben az életben. Ízlelgessük ezt a mondatot. Egyrészt mi a bánatnak akarom tudni? Másrészt pedig ki hiszi el, hogy még mindig nem tudom? Egyébként pedig miért is olyan fontos ez, miért kerül elő nálam ez a kérdés újra és újra? Amúgy általában oda lyukadok ki, hogy ez az egész küldetéskeresés is az egzisztenciális krízis egy eleme lehet, ami hogy őszinte legyek elég nyugtalanító, tekintettel arra, hogy már azt hittem ezen túl vagyok.

Bizony, rögös ez az önismereti út! Annyi módszer van, annyi okosság, annyi tudnivaló, annyi út, nem is tudom, hogy létezhettem eddig ezek nélkül? A fejem annyira tele van, hogy muszáj szelektálnom és mivel azt hiszem, ennyire azért mégsem vagyok összetett személyiség, elhatároztam, hogy próbálok a közös nevezőkre, a hasonlóságokra koncentrálni. A különböző önismereti módszerekkel, melyeket életem során tanulmányoztam, összeszedtem pár jellemző megállapítást, hogy vajon milyen is vagyok én. Vagy milyennek kellene lennem. Vagy milyen lennék, ha megélném, amit kell. Vagy hagynám, hogy az legyek, aki vagyok. Vagy csak szimplán elfogadnám, hogy ez is egy megközelítése a valóságnak. Azért - hogy ne csak azt lássuk, micsoda remek és biztató megállapítások ezek itt alább -, az éremnek két oldala van és minden hordozott energiamintának megvan az alacsonyabb szintű és a magasabb, megdolgozott minősége.

• Egy olyan nő vagyok, aki megoldja.

• A legnagyobb ajándékom, hogy képes vagyok ellátni magam.

• Vénusz és az ezzel analóg minőségek (szépség, harmónia, család, művészetek) fő szerepet kapnak az életemben.

• Átlag feletti az intuícióm, amit próbálok is használni.

• Átlag feletti az életerőm és az összenergia szintem (fizikai, érzelmi, szellemi síkokon, kiegyensúlyozottan). Ez azt jelenti, hogy nincs szükségem mástól jövő töltekezésre.

• A fontos döntések során a testem azonnali jelzéseire érdemes hallgatnom.

• Életfeladatom összefügg a vezetéssel, mások inspirálásával, alkotással, művészetekkel, kommunikációval. Új utakat tapos(hat)ok ki.

• Nehéz családi karmát kell megoldanom.

• Akkor vagyok erőmben, ha egyszerre több dologgal foglalkozhatok, kísérletezhetek és a hibáimból tanulva fejlődhetek.

• Kereső vagyok és utazó.

De mivel nemcsak személyiségek, hanem elsősorban szellemi létezők, lelkek vagyunk, méghozzá jó esetben fejlődni vágyó lelkek, többek mint a fizikai testünk, az érzéseink és gondolataink összessége, ezért a szellemi törvények ismerete vagy legalább a törekvés, hogy ezeket megismerjük, elengedhetetlen számunkra. A szellemi törvények (természeti törvények, életszabályok) akkor is hatnak ránk, ha nem ismerjük őket. Befolyásolják életünk menetét, sikereinket, kudarcainkat, mindennapjainkat, és bizonyos mértékben a viselkedésünket is. Ilyen például a karma törvénye vagy ok-okozat törvénye, amely a lélek fejlődését támogatja, vagyis amit másokkal teszünk és személyiségként/egyéleti életünkben átéljük, azzal kapcsolatban most vagy a lélek következő megtestesüléseiben kiegyenlítjük a számlát.

A személyiség ismeretén és fejlesztésén keresztül tudunk eljutni annak a felismeréséhez, hogy a lelkünket kell fejleszteni. Életünk történései, eseményei, kihívásai, saját kapott tulajdonságaink, lehetőségeink, karakterünk mind-mind a lélekfejlődésünket szolgálják. A személyiségjegyeink megismerése ahhoz kell, hogy lássuk, milyen egyedi, csak ránk jellemző módon tudjuk fejleszteni a lelkünket.

Szóval lehet, hogy teljes a káosz, de a különböző módszerek segítségül hívása, tanácsadók, csoportfoglalkozások igénybevétele mégsem haszontalan. Itt is, mint minden esetben fontos a megkülönböztető képesség, nem kell mindent azonnal elhinni és elfogadni, de a nyitottság és a bezúduló információk tudatos feldolgozása elengedhetetlen.

Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy honnan tudom biztosan, mi is a karmikus feladatom az életben: vannak olyan tudományok, mint például az asztrológia, a numerológia, a kronobiológia, amelyek elég közeli indikációval tudnak szolgálni erre nézve, de ha kellő önreflexióval és némi önismerettel rendelkezünk és visszatekintünk az addigi életutunkra, akkor erre megtalálhatjuk a választ magunk is. Néhány kérdés segítségképpen magadhoz:

• Mi az, amit általában, nap mint nap csinálsz?

• Milyen visszatérő események vannak az életedben, amelyek rendre kihívást jelentenek?

• Milyen kapcsolatok bukkannak fel az életed során, amelyek intenzíven hatnak az érzelmeidre?

• Mi az, ami újra és újra hiányként bukkan fel az életedben és mi az, amit készpénznek veszel, hogy megvan, miközben más nem feltétlenül rendelkezik vele?

• Amikor elcsendesedsz, melyek azok a visszatérő gondolatok, amelyek nem hagynak kikapcsolni?

• Mikor érzed, hogy igazán önmagad vagy?

• Mitől félsz?

És mivel sikerült úgy megírnom ezt a bejegyzést, hogy a spiritualitás szót egyszer sem említettem, most csakazértis leírom: a karmikus leckék tanulása a SPIRITUÁLIS növekedést segítik elő. 😁

Kép: Krisztina Papp/Unspash

A bakancslistáról mindenki hallott már szerintem, főleg, ha látta már Morgan Freemannel és Jack Nicholsonnal az ikonikussá vált, azonos című filmet, vagy nemrég a “Futni mentem” című nagysikerű magyar filmet, de azt talán kevesen tudják, hogy ilyet nem csak vénségünkre vagy a halál közeledtével lehet készíteni (kivéve, ha valaki minden nap úgy él, hogy már nincs sok hátra).

Bakancslistát írni rendkívül felemelő tevékenység, és aki kellően spirituális/tudatos/önreflektív, annak ez a gyakorlat még jó kis extra borzongással is járhat, hiszen a tét több, mint egy 20 perces szórakozás és micsoda dolog is az, ha nem tartjuk be később a magunknak tett ígéretet?

A bakancslista önmegvalósítás.

Bakancslistát írni nem más, mint a mindenkori álmaink és vágyaink papírra vetése, időnkénti aktualizálása, szembesülés azzal, ami még hiányzik, számvetés azzal, ami már van. Rólunk szól, a saját vágyainkról. Jó néha megállni és elgondolkodni azon, hogy hol tartunk az életünkben, mi lenne, ha ma vége lenne, mi az, amit sajnálnánk, hogy nem valósult meg. Én mondjuk azon az állásponton vagyok, hogy mindig pont ott tartunk, ahol kell és ahol tudunk, de az irányokat jó időről-időre áttekinteni ahogy mélyül az önismeretünk. A bakancslista műfajilag nem egy szigorú formátumú tervezése a céljainknak, nem is szabad ötletelés, hanem mély és őszinte magunkba tekintés, egy aktuális látlelet a be nem teljesült vágyainkról, meg nem élt érzelmeinkről, fájó hiányainkról. Mert sokkal jobban fogjuk bánni, amit nem tettünk meg az életünkben, mint amit igen.

Subscribe now

Ha már írtál bakancslistát, akkor azért, hogy ne hagyj fel ezzel a jó szokásoddal, ha még nem, akkor azért, hogy elkezdd - így érdemes belevágni:

1. Megfelelő előkészületek - nem mindegy, hogy milyen hangulatban, lelkiállapotban vagy. A bakancslista íráshoz belső késztetés kell, fókusz, elcsendesedés. Neked kell megtalálnod azt az időpontot, amikor lelkileg készen állsz rá, amikor éppen erre van szükséged. Nem kell kapkodni, mire kiválasztod a megfelelő időpontot, megteremted a megfelelő csendes, neked tetsző, harmóniát sugárzó környezetet, addigra éppen azok a gondolatok fognak megérkezni számodra, amikre szükséged van.

2. Mindent írj le! – mindent írj le, ami az eszedbe jut, ne foglalkozz a sorrenddel, a külalakkal, a terjedelemmel, a látszólagos realitással. Mik a vágyaid? Hová akarsz eljutni? Milyen tapasztalatokra szeretnél szert tenni? Mi mindent szeretnél megvalósítani? Kivel szeretnél találkozni? stb.

3. Ne priorizálj! - Sokan mondják, hogy érdemes fontossági sorrendet felállítani a leírtak között, de én ebben nem hiszek. Amit leírunk, azt mind akarjuk, ha priorizálunk, azzal valójában már az elején háttérbe szorítunk néhány célt, akkor meg minek írtuk le?

4. Opcionális teendők – ha akarod, amikor kész az általános lista, akkor az egyes elemeket pontosítsd amennyire lehet, mert ez téged is fegyelmez és igen, van akinek ez segíti a megvalósulást. Most itt nem megyek bele a manifesztációs gyakorlatoknál ismert trükkök leírásába (mert a hátam is borsózik ettől:)), de tény, hogy ha nagyon nem tudsz kijönni a fejedből és hallgatni arra a bizonyos kis belső hangra, akkor egy részletesebb, konkrétabb körülírás segítheti a megvalósulást. Ugyanez érvényes a határidők hozzárendelésére is, de én azt vallom, hogy ezzel is csak a “spontán” megvalósulást akadályozhatjuk.

5. Ne foglalkozzunk azzal, hogy mennyibe kerül – a pénz az alapvetően eszköz ahhoz, hogy bizonyos dolgokat megvalósítsunk. Két dolog lehetséges: vagy összegyűlik/megteremtődik addig, amíg kell, vagy kiderül, nem is kerül pénzbe amire vágyunk. Emiatt ne fogjuk magunkat vissza.

6. Felülvizsgálat – érdemes időről időre elővenni és felülvizsgálni a listánkat, megnézni, hogy hol tartunk, elértünk-e már valamit. Egyáltalán aktuális-e még a lista vagy újat kell készíteni? Mi is állandóan változunk, így a listánk is. Ami marad: az élmény és az elégedettség, hogy egyrészt megírtuk, másrészt megéltük.

7. Nyilvános legyen vagy titkos? – Lehet ez is, az is. Lehetnek elemei a listának, amelyek nagyon is személyesek, ezeket még a hozzánk legközelebb állókkal sem osztjuk meg, de lehetnek olyanok is, amelyeket felteszünk akár saját közösségi oldalunkra is, hátha társakra lelünk a megvalósításban. Neked van ilyen nyilvános vágyad?

Kép: Krisztina Papp/Unsplash

Amikor az ember az önismeret útjára lép, azt hiszi, hogy némi szenvedés után majd eljön a kánaán és akkor fog tudni t…

Read more

Két ​dolog tölti el elmémet mindig új s egyre fokozódó csodálattal és hódolattal, minél gyakrabban és hosszabban gondolkodom el róluk: a csillagos ég fölöttem és a morális törvény bennem. (Immanuel Kant)

Nagy a világban most a félelempotenciál. Negatív, lehúzó energiák nyomasztó dömpingje van, a kihívásnak becézett trutyi próbál újabb utakat törni magának, vagy ahol megtelepedett, mélyíteni az árkokat és növelni a téteket. A történelem (és az emberiség működése) ismétli önmagát, mondhatnánk, hogy nincs új a nap alatt, csalódottan vehetjük tudomásul, hogy semmi sem változik. Nem mintha őnagysága nem lenne elég kreatív a megvalósítás mikéntjében, jobbról is, balról is betalál, megválogatja a sorrendet és a legtrendibb köntösbe öltöztet, de végül mindenből kibújnak a jól ismert sémák és az emberiség reflexei ugyanazokat az idegszálakat cibálgatják.

Kész cirkusz ez az egész!

Fotó: Eduardo González/Pexels

Mondjuk az sejthető volt, hogyha nagyon igyekszünk átalakulni, az nem fog egyedül, csendes magányunkban megtörténni, hanem majd kíséri valamiféle külsőnek látszó változás is. Na de ekkora?! Próbálok nem panaszkodni éppen ezért, és mert az érmének általában két oldala van, meg a fától sokszor nem látjuk az erdőt, na meg különben is, olyan még nem volt, hogy valahogy ne lett volna. Nagy a zaj, nem vitás, sokfelől sok minden áramlik az agyunkba és a pusztításon, amit okoz, nem segít az sem, ha csak úgymond egyfajta hangokat engedünk be. Mire hallgassunk? Kire hallgassunk?

Adjuk át magunkat teljesen a narratíváknak, ideológiáknak, tudományos eredményeknek, nézőpontoknak, tényeknek? Vagy hallgassunk az érzéseinkre, a sajátnak vélt véleményünkre, az ösztöneinkre, a belső hangunkra?

Nem, ne vágd rá olyan gyorsan, hogy hát az utóbbira - természetesen. Ugyanis minden, ami bent van, kintről jön és minden, ami kint van, bentről indul. Ez a zaj lényege. Ami akkor erősödik és pont úgy szólal meg, ahogy a kollektív tudattalanban tárolt félelmeink arra utasítást adnak.

Subscribe now

Én ilyenkor - megpróbálva magam némiképp túltenni a tehetetlenség okozta frusztráción - arra szoktam fókuszálni, hogy mi van pont előttem. Mi az, amire van ráhatásom, mi történik ma (esetleg holnap), mit tudok tenni, hogy megoldjam, amit épp meg kell. Mindig csak egy lépést tenni előre úgy, hogy közben ne veszítsük szem elől a nagy képet.

A zaj kiszűrésére pedig melegen ajánlom a megkülönböztető képesség fejlesztését. Ez a képesség nemcsak a külső és a belső hangok közötti, hanem a valódi és a valótlan, a fontos és a lényegtelen, a hasznos és a haszontalan, a test (fizikai, asztrális, mentális: vagyis az ego) és a lélek (szellemi, isteni, vagyis a transzperszonális) akarata közötti különbségtételt is jelenti.

Nem lehet megúszni azt sem, hogy megtanuljunk különbséget tenni az igazság és a hazugság között, mindenben – gondolatban, szóban és cselekedetben – még akkor is, ha ez nagyon nehéznek tűnik és rengeteg buktató kíséri a próbálkozásainkat. Vajon akkor mihez igazodjunk? A belső hanghoz? A Mesterünk (legyen ez bárki) szavához? A földi törvényekhez? Én jobb híján elővettem a feltétlen erkölcsi parancs (kategórikus imperatívusz) fogalmát, amit Immanuel Kant fogalmazott meg a “A gyakorlati ész kritikája” című könyvében: az erkölcs számára olyan abszolút mérce, amely által bármely cselekvési maxima és kötelesség ellenőrizhető és könnyen alkalmazható.

Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindenkor egyszersmind általános törvényhozás elveként érvényesülhessen.

A kategórikus imperatívusszal (és Kant filozófiájával) először gimnazista koromban találkoztam, amikor egy filozófusokból, történészekből és bölcsészhallgatókból álló társaságba jártam megszeppent, tudatlan fiatalként mint meghívott díszcsirke, akinek még ott a tojáshéj a fenekén. Nagyon nagy dolog volt számomra, hogy befogadtak és igen, csak most, amikor ismét visszatértem az önismeret rögös útjára és régi emlékek törtek fel belőlem, tudatosult bennem, hogy milyen mély és hosszantartó hatása is volt az ott tapasztaltaknak/ hallottaknak. Ugyan klasszika-filológus mégsem lettem, de a szellemi irányt meghatározta számomra az a pár év.

A jó hír az, hogy a megkülönböztető képesség automatikusan fejlődik az önismeret elmélyítésével és a tudatosság fejlesztésével. Ha képesek vagyunk bármilyen körülmények között és bármilyen, számunkra szimpatikus módszer segítségével (pl. meditáció, jóga, légzőgyakorlatok, vizualizáció) visszatalálni a középpontunkhoz, átélni a belső békét újra és újra, akkor egyre jobban bízunk majd a tisztánlátásunkban és az ítélőképességünkben is.

Téged mi motivál? Írd meg kommentben!

Legfeljebb a megközelítés változott némileg, szélesedett az önismereti eszköztáram, ami persze mégjobban összezavar és amikor elindulok a motivációkereső utamra, egyre több akadállyal vagyok kénytelen szembesülni.

Az embert sokminden motiválhatja, de először is érdemes megvizsgálni, miért keressük a motivációt egyáltalán? Miért nem elég, ha csak úgy élünk a világba napról-napra, megengedve magunknak, hogy aktuális késztetéseinket megéljük az adott pillanatban, készen álljunk arra, hogy elkerüljük a veszélyt és hagyjuk magunkat a lehető legegyszerűbb módon a félelmeink által rángatni? Hiszen a félelem elég motiváció, nem?

Motivációra akkor van szükségünk, amikor egyértelmű, hogy valami hiányzik az életünkből, vagy hiányzik valami extra lendület, hogy tovább folytassuk, amit elkezdtünk. Vagy, amikor azt hiszed, neked ez biztos nem fog menni, mert valahogy nem vagy erre alkalmas, mert másnak olyan könnyen megy, amikor a biztatás, amit kapsz nem elég, lepereg rólad. Amikor valami újba szeretnél belevágni, de nem vagy meggyőződve arról, hogy az a te utad, félsz, hogy az energia, amit beleteszel, egyszer elenyészik és minden eredmény nélkül ismét ott állsz majd a startvonalon. Meg kell találnod - segítséggel vagy anélkül - magadban mégis azt a hajtóerőt, ami továbbvisz. Jó lenne azt mondani, hogy ez valami abszolút dolog, ami nem változik, ami állandó, amit úgymond végre megtaláltál és ennyi, fellélegezhetsz. Milyen egyszerű lenne, nem? Megtalálod a bölcsek kövét és már hátra is dőlhetsz, hiszen az minden akadályon keresztülvisz, minden probléma varázsütésre megoldódik és te boldogan lovagolsz el a naplementébe.

Összegyűjtöttem pár megközelítést, ami segíthet megtalálni és fenntartani magadban a motivációt:

1. Minden cselekvésnek a motiváció az alapja, amiből az következik, hogy ahány cselekedet, nem kizárt, hogy annyi motiváció. Szóval nincs hosszútávú, egyszeri megoldás, csak állandó éberség, mert ha mondjuk valami félrecsúszik, akkor jó, ha tudjuk, hogy mi motivált arra az adott lépésre.

2. Van külső és belső motiváció. A külső motivációra klasszikus példa az anyagi ösztönzés, de a siker, a hírnév is idetartozik, vagy a félelem a büntetéstől. A belső motiváció ezzel szemben egy mélyebb ösztönzés, amely a kiteljesedés felé vezet bennünket és amely a cselekvésben lelt örömet, az új élményekből és kapcsolatokból származó élvezetet jelenti.

3. A motivációkeresésben ne (sem) törekedjünk a tökéletességre! Sokszor elég, ha találunk bármit, ami cselekvésre késztet bennünket, és kilendít a holtpontról. Például a munkánkban való kiégés, motiválatlanság esetén gyakran vagyunk egyfajta dermedt, blokkolt állapotban mert azt érezzük, hogy bármerre is indulnánk, csak falakba üt közünk. Ilyenkor nem kell nagy dolgokra gondolni és nagy elhatározásokra jutni, elég, ha csak valami kis célt kitűzünk magunk elé és elindulunk abba az irányba. Tegyünk egyetlen lépést, mert az intuíciónk úgyis a megfelelő irányba fog bennünket vezérelni.

4. Nekem különösen nagy kihívást szokott jelenteni az, hogy az eredményeimet megünnepeljem, elismerjem. Pláne a részeredményeket, mert sokszor azok nem is tudatosulnak bennem, hiszen automatikusan a még előttem álló útra fókuszálok és arra a sok-sok lépésre, amit még meg kell tennem. Ez azért nem jó, mert kiégéshez vezethet és fenntart egy állandó stresszes állapotot. Ha viszont megtanuljuk magunkat jutalmazni és vállon veregetni, bármilyen kis eredményt is értünk el, bármilyen kis utat is tettünk meg, akkor a motiváció és elköteleződés fennmarad az út további részében is és átélhetjük az öröm, büszkeség és az elégedettség érzését.

5. Sokan mondják, hogy nem szeretnek addig beszélni a terveikről, amíg minden kis részlet nem került a helyére, sőt, vannak olyanok, akik csak a kész eredményt igyekeznek megmutatni másoknak. Én ilyen voltam: féltem, hogy “elkiabálom” a sikert, vagy hogy esetleg lebeszélnek mások a terveimről, vagy ellopják az ötleteimet, vagy meggyőznek, hogy kivitelezhetetlen vagy értelmetlen vagy hülyeség az, amit akarok csinálni. Elhittem, amikor mások azt mondták, hogy ez vagy az nem nekem való és extra energiákat igényelt a részemről, hogy megpróbáljam őket meggyőzni arról, de igen. Ha biztosak vagyunk magunkban, akkor az ilyen próbálkozások nem fognak eltéríteni bennünket a célunktól. Ugyanakkor ha beszélünk a terveinkről, akkor esélyt adunk annak, hogy ha szükséges, meghalljuk az értelmes és hasznos tanácsokat, támogatókat gyűjtsünk magunk köré. Ehhez azonban önismeret, nyitottság és megkülönböztetőképesség kell.

6. Nehéz a motivációt fenntartani, ha kudarcot vallunk, pláne, ha sorozatosan. Előfordul, hogy valami nem jön össze, és nem a negatív hozzáállásunk miatt, hanem mert az időzítés nem megfelelő, vagy vannak olyan tényezők, amire nincs ráhatásunk. Fontos, hogy lássuk, mi az, ami rajtunk múlik és mi az, ami nem. Ez persze szintén olyasmi, ami nem is annyira egyszerű, hiszen ha nem vagyunk tisztában a képességeinkkel és nem vagyunk magunkkal teljesen őszinték, akkor hajlamosak lehetünk akkor is a környezetet hibáztatni, hogy valójában rajtunk múlnak dolgok vagy fordítva. Ilyenkor sohasem a körülményeket, a környezetet, a világot, a másik embert kell górcső alá venni, hogy tisztán lássunk, hanem kizárólag magunkat. A kudarcok valójában arra vannak, hogy az utat és magunkat finomhangoljuk és elengedjünk dolgokat, ha kell. Általában ha teljes irányváltásra van szükség, azt a sors egyértelműen a tudomásunkra hozza, olyankor fel sem merül, hogy a kudarc átmeneti.

7. A tudatos jelenlét, az önismeret, a szórakozás megengedése, az esetleges halogatásra való hajlam okainak feltárása segíthet a motivációhiány leküzdésében, és ha egyedül mindez nem megy, akkor kérjünk ehhez segítséget szakembertől.

Te mihez keresel most motivációt?

Subscribe now

Nektek mit jelent a tavasz?

Leave a comment

Subscribe now

Nagyban dolgozom a szívem és az elmém összehangolásán, ugye így mondják, amikor valaki igyekszik hiteles és önazonos lenni vagy azzá válni? Mostanában ezen munkálkodom, az önismeret és a tudati fejlődés útján járok és amilyen egyszerűen hangzik, olyan nehéz és kihívásokkal teli ez a folyamat, na és korántsem mentség mindenre. Mert ugye, feltehetnénk a kérdést, hogy már megint? Azonban ezúttal ez egy picit más. Csak kapkodom a fejem, olyan gyors változáson megyek keresztül, utoljára a perimenopauza időszakában tapasztaltam ennyire intenzív változásokat elsősorban testi (fizikai, érzelmi, mentális) szinten. Most a lelki és a szellemi dimenziókat is bevonva adom át magam a változásoknak és ez annyival mélyebb merítést és tágabb perspektívát ad a létezésemnek, hogy csodálkozom, hogy eddig nem voltam erre ilyen tudatos. Azt hiszem meg kell, hogy jelenjenek olyan élethelyzetek, amiben meg tudjuk tapasztalni az elégedetlenségnek azt a fokát, a válaszok hiányának azt a mértékét, az egzisztenciális létállapotnak azt a minőségét, amelyben felmerül az igény a tágabb perspektívára és nemcsak felmerül, de cselekvésért is kiált.

Azt, hogy spirituális, halhatatlan lény vagyok, mint bárki más, mindig is tudtam, csak nem gondoltam, hogy ezzel bármit is kellene kezdenem. Abban az elképzelésben éltem, hogy ha a személyiségünket kiteljesítjük, önismeret útján megvalósítjuk magunkat, kiaknázzuk képességeinket, elfogadjuk és fejlesztjük hiányosságainkat, békében élünk a környezetünkkel, akkor nagyjából mindent kihoztunk magunkból, amit lehetett és mindent meg is tettünk, hogy megkapjuk a keresett válaszokat. Sosem hittem igazán az egyszerű vagy az egyszerűen megszerezhető megoldásokban, így most sem arra akarok kilyukadni, hogy volt egy aha élményem, amitől hirtelen megvilágosodtam. Egyszerűen csak kitartó tréninggel tudatosabbá váltam arra, hogy bármit is tettem eddig, mégsem lettem teljesen önmagam, mégsem vagyok teljesen önazonos és mégsem vagyok maradéktalanul elégedett az életemmel. Ugyanis van egy bizonyos szint, egy bizonyos mélység, ameddig választ kaphatunk a problémáinkra, ameddig a hagyományos pszichológia, a legtöbb terápia, önismereti út, kezelés vagy önfejlesztő program elvisz bennünket. Ez pedig a személyiség, azaz az ego szintje. Milyen típusú a személyiségünk, milyen elakadásaink vannak, hogyan gyógyítsuk a lelki sérüléseinket, hogyan oldjuk a blokkjainkat. Azzal, hogy valójában szellemmel átitatott lelkek vagyunk csak a transzperszonalitásra kiterjedő irányzatok, mint például az integrál pszichológia (szemlélet) foglalkozik. Ez viszont még korántsem elterjedt, alkalmazott praxis. A személyiségen túl is van én és fejlődési lehetőség. Én mindig is annak a híve voltam, hogy válaszok vannak, csak a megfelelő helyen kell őket keresni és ha kell, akkor úgymond a dobozon kívül kell gondolkodni és még akkor is hallgatni kell a belső hangunkra, ha senki vagy semmi más nem támasztja alá az “elméletünket”. Szerencsére ehhez a megközelítéshez megtaláltam a megfelelő képzést, amiért nagyon hálás vagyok és hiszem, hogy ezúttal tovább fogok tudni jutni.

Van az emberben egyfajta szemérmesség, ebből következően ellenállás a megfoghatatlan és - a nyugati típusú, elménkbe zárt kultúránkban - ismeretlen és idegennek kikiáltott dolgokkal szemben. Vizslató szemekkel nézzük egymást, fürkésszük, hogy most itt merjünk-e abnormálisak lenni, mennyire ciki, ha kimondjuk, hogy a valláson túl is van és szinte csakis azon túl kezdődik a spiritualitás, nem beszélve azokról az emberekről, akik ténylegesen látnak, hallanak, tapasztalnak dolgokat a fizikai kereteken túl. Ha pedig nem akarunk maradinak tűnni, akkor azt mondjuk, ez tőlem távol áll, de nyitott vagyok(?). Értem én, hogy mélyen beivódott a félelem az emberiségbe, a hitrendszereink, történelmi üldözések, elmegyógyintézetek, kirekesztések formájában, de könyörgöm, most, a 21. században, amikor annyi mindennek (is) helye lehet és van is, miért ragaszkodik a világ ennyire önmaga korlátozásához? Ez persze költői kérdés volt, mert tudjuk, hogy ha nem lennének ilyen korlátok, akkor az egyéni és kollektív felelősségnek valamint a szabadságnak egy olyan perspektívája tárulna fel előttünk, amire ahelyett, hogy rábólintanánk, azt mondjuk, beláthatatlan következményei lehetnek. Félünk a pusztítástól és a pusztulástól, a teljes átalakulástól, a fejlődéstől magától. Ami persze egyébként is bekövetkezik, csak nem mindegy, hogy a folyamatoknak irányítói vagy elszenvedői vagyunk.

Az ember addig kezdi újra, amíg a saját felelősségét életének irányításában, a saját isteni mivoltát fel nem ismeri. Sokszor halljuk, de annyira kényelmes ezt csak belájkolni viszont nem ennek megfelelően élni, hogy mi vagyunk saját életünk kovácsai, hogy semmi sincs rajtunk kívül, ahogy fent úgy lent, minden mindennel összefügg és még sorolhatnám. Mi lenne, ha egyszer tényleg belegondolnánk ebbe és hogy még jobban “megértsük”, kilépnénk néha az elménkből is?

De mi van akkor, ha az ember nem szereti azt, ami van? Vagy inkább úgy mondanám, hogy rájön arra, hogy ugyan elfogadta a sorsát, de az nem tetszik neki. Érez valami nyugtalanságot, valami hiányt. Boldogtalan és úgy gondolja, hogy neki több jár, ezzel így nem érhet véget az élete. Hiszen ha belegondolunk, rengetegen vagyunk így ezzel: minden látszat ellenére sem vagyunk elégedettek az életünkkel és nem hisszük el, hogy ennyi volt, ennyi jutott, ennyit tudtunk belőle kihozni. Ez nem az elfogadás hiányára utal feltétlenül, hanem inkább arra, hogy mindennek az ellenére és minden mellett még hiányzik valami. Lehet, hogy a neveltetésünk, vagy a maximalizmusunk, vagy a menekülésvágyunk, vagy az imposztor szindrómánk, vagy csupán valamiféle önszabotázs lök bennünket állandóan másfelé, hogy még véletlenül se érjük el a célt, hajtson valami tovább. Azt mondják, hogy amíg vannak céljaink, feladataink, nehezebben halunk meg. Talán erről van szó. Mindez viszont többnyire csak frusztrációt és kétségbeesést okozó vágy marad.

Subscribe now

Hiszen minden az ellen szól, hogy megmozduljunk a szó valódi és átvitt értelmében is: tele vagyunk nyavalyákkal, elfáradtunk, kialakult a kis életünk, a kapcsolatrendszerünk, a hitrendszerünk és kialakult a világnézetünk is, biztonságban vagyunk így. A nap felkel és lemegy, sokszor észre sem vesszük. Semmi sem motivál arra, hogy újragondoljunk dolgokat, hogy akár csak kicsit is elhinnénk a vágyak szféráján túl, hogy másképp is lehetne élni. Azt mondjuk, majd a gyerekeink, az unokák, a fiatalabb generáció megoldja, majd ők megváltják a világot, ha az arra szorul, ez már nem a mi gondunk.

Az idősebb korosztályt teljesen leírta a társadalom, nem igen számítanak rájuk sehol és ez külön frusztrációt okozhat azoknak, akik egyébként is kudarcként élik meg az életüket és állandó túlélő üzemmódban vannak. Nem elég, hogy nehéz volt az életük fiatalon, még most sincs kilátás arra, hogy végre megpihenjenek. Ezek a körülmények és ez a mentalitás csak tovább növeli a változással, változtatni akarással szembeni ellenállást. Milyen borzasztó is az, ha belegondolunk, hogy egy ponton túl már csak a végét, a véget várjuk.

A változókorral óhatatlanul elindul egy változási folyamat, ami nemcsak fizikai, de pszichés, szellemi változás is. Az önvizsgálat, a visszatekintések, a “honnan jöttem, merre tartok” feltérképezése fontos alapja lehetne a tudatos döntések meghozatalának. Jó lenne, ha a nők nemcsak a hanyatlást látnák ebben az időszakban, hanem valami újnak az ígéretét is. A tapasztalatokat, az élet megélésével járó bölcsességet a magunkkal szembeni felelősségvállalás erősítésére és a tudatosság napi szintű gyakorlására kellene fordítani, megismerni végre életünk mozgatórugóit, valódi motivációinkat, döntéseink hátterét.

Sok idősebb ember szerintem azt hiszi, hogy mivel ő nem az önsegítő tanácsadók, coachok, terapeuták tipikus célcsoportja (hiszen ők is többnyire abból indulnak ki, hogy a fiatalokat érdemes még formálni mert ott nagyobb hatékonysággal lehet eredményt elérni), ezért rájuk nézve már nem is releváns az önismeret. Demencia segítő terápia van, életvég segítő terápia van (hogyan fogadjuk el a halált…ez mondjuk nem haszontalan), de hogy hogyan vágjunk bele például egy új cél megvalósításába, hol vannak az elakadásaink az életünkben, milyen minták, sémák szerint élünk, fel tudtuk-e dolgozni a traumáinkat, egyáltalán, azok hol gyökereznek, milyen képességeim és készségeim vannak, mi az ikigai-om, ilyen kérdésekkel egy bizonyos kor fölött a kutya nem foglalkozik.

Azt hisszük, hogy idősebb korban mindenki ül a TV előtt és a megcsontosodott szokásainak hódol. Ezek persze lehetnek nagyon is egészséges, építő szokások, mint a kirándulás, társasági élet, családról gondoskodás, utazás, kertészkedés stb. De nem erre gondolok most, hanem olyasmire, ami a komfortzónánkon kívül esik, legalábbis átmenetileg. Ilyen az az én szemléletemben, ami akár gyökeresen is képes az ember addigi életét megváltoztatni, legyen az például új életmód, napi rutin, tanulmányok, a tudatosság szintjének emelése, spirituális gyakorlat és fejlődés, új munka, új otthon, új társ, hogy csak néhányat említsek. Amikor én változásról beszélek, akkor ezeket értem alatta és hiszem, hogy ezt kortól függetlenül át lehet élni. Ehhez viszont döntés szükséges, döntés, hogy elengedjük a korlátozó gondolatainkat és lássuk meg, mi is tesz bennünket igazán boldoggá.

A következő blogbejegyzésekben ehhez igyekszem nektek támpontokat adni, elmondani, nekem mi segít, segített.

Az élet nem ér véget, csak akkor amikor már vége van. :) Szóval addig akár rengeteg időnk is lehet, hogy bármin változtassunk. Igen, arra a kis időre is!

Share

Ken Wilber és David R. Hawkins könyvei mellett helyet kapnak olyan írások is, mint például “Kuthumi: Az élet 12 aranyszabálya”, ami egy 2004-ben lecsatornázott üzenet Kuthumi mestertől (én is most hallottam róla először, nyugi). Róla röviden most annyit, hogy ő egy felemelkedett mester (vagy a Fehér Testvériség tagja), akihez többek között a Teozófiai Társaság 1875-ös megalapítását is kötik. Ez az írás adja az apropóját annak a sorozatnak, amit most ezzel a bejegyzéssel indítanék: “Hogyan vezet az önismeret erőm tökéletes kibontakozásához?”

Kuthumi szerint 12 aranyszabály segíti az úton haladókat a felemelkedésben, azaz abban, hogy az alacsonyabb tudatosságból eljussanak egy magasabb tudatossági szintre. Ezek (ebben a sorrendben) az őszinteség, a szeretet, az együttérzés, a nem-ítélkezés, a kreatív kommunikáció, a tudatosság, a felelősség, a tisztelet, a hűség, a szenvedély, az igazság és a hit. Ha ezeket az alapelveket az emberek tanulmányozzák és alkalmazzák, akkor óriási változás áll be az életükbe és az életbe úgy általában. Az üzenet persze részletezi, hogy melyiket hogyan kell érteni, mire érdemes figyelni, mik a csapdák stb.

Subscribe now

A 8. alapelv a tisztelet. Ez jelenti isten összes teremtményének tiszteletét, a legapróbb hangyától kezdve a leghatalmasabb bálnáig. Minden teremtény a Szeretet manifesztációja, amik különböző formákban testesítik meg az életerőt. Mindegyikük tiszteletet érdemel. A felnőtt embereknek meg kell tanulniuk tisztelni a legkisebb gyermeket is ahhoz, hogy emlékezzenek arra, hogyan kell tisztelni önmagukat. Azért, mert az egyének szükségletei, igényei nem kaptak tiszteletet és nem lettek teljesítve (gyermekkorban), mert ettől sértve és megalázva érzik magukat, ezért nem képesek teljes mértékben tiszteletben tartani saját szükségleteiket, és ebből adódóan mások szükségleteit sem.

Nemcsak az időseket, hanem az élet minden formáját, sőt, a Földet, a világmindenséget, valamennyi síkon élő lényt és létezőt, mások gondolatait, érzéseit, tudati fejlődési szintjeit is tiszteletben kell tartani. Ez arról szól valójában, hogy legyünk tudatában a világunknak, a lépéseinknek, a döntéseinknek, a választásainknak. Mielőtt leszakítunk egy virágot, hangolódjunk rá a tudatunkkal és próbáljuk beleképzelni magunkat a helyébe, kérjünk engedélyt tőle. Meg kell engednünk és lehetővé kell tennünk saját természetünknek és lelkünknek, hogy összeolvadjon a természettel.

Én, amikor végigmentem az aranyszabályokon, megnéztem, melyikkel hogyan állok. A tisztelet volt az egyik olyan elv, amit elég nehéznek, hiányosnak érzékeltem a saját életemben, így tudtam, foglalkoznom kell vele. Nézzük tehát hogyan jelentkezik a tisztelet az én életemben. Ott van például a Mindenszentek vagy Halottak napja: ilyenkor ugye temetőbe kell menni “meglátogatni” a halottainkat, koszorút venni, virágot tenni a sírokra, emlékezni halottainkról. Sosem bírtam a tömeget, és ami ilyenkor a nyugodt temetők környékén van, az azért elég lelombozó tud lenni. Ennek ellenére én is kimegyek a temetőbe és nem, nem megszokásból vagy megfelelni akarásból (ezeket a minőségeket ebben a kérdésben már megdolgoztam). Ez részemről kizárólag tiszteletből történik, amit az élő rokonság iránt érzek, különösen a szüleim felé. Számukra fontos, hogy az eltávozott szeretteinkről így (is) megemlékezzünk és többek között Mindenszentek/Halottak napja környékén kimenjünk a sírokhoz. Én a magam részéről már egész kiskoromtól fogva tudom, hogy a halottaink nem a temetőben vannak, hanem lelkük már átkelt egy másik dimenzióba és az emlékezést, a hálát spontán, bárhol, de legtöbbször otthonomban gyertyagyújtással szoktam véghezvinni. Mindazonáltal - a sűrű, embertömegek, lelkek és negatív energiák által terhelt időszakokon kívül - kifejezetten szeretek temetőkbe járni, mert azok hangulata, nyugalma, csendje, a síremlékek szépsége magával ragad és kifejezetten jó környezetet biztosít számomra az elmélyüléshez.

Úgy érzem, a tiszteletet még nem sajátítottam el teljes mértékben magammal szemben, bár jelenleg egy önismereti folyamat igen aktív szakaszában vagyok, amelynek során folyamatosan tárulnak fel előttem bizonyos gyerekkori élmények, családi, genetikai minták, hitrendszerek és az ezekhez kapcsolódó blokkok, amelyek lassan világossá teszik számomra, hogy az önmagam iránti maradéktalan tisztelet hiánya miben gyökerezik és milyen traumákból igényel feloldást. Rám is igaz az, hogy a felmenők felé van bennem egy határátlépések miatti neheztelés és elutasítás, ami aztán a tisztelet megroppanásában nyilvánult meg elsősorban szüleim felé, és ami hozta maga után ennek az alapelvnek a sérülését. Ezt - a megbocsátáson túl - a szeretet és elfogadás minőségével igyekszem gyógyítani, ami azt is lehetővé teszi, hogy tisztán lássam azoknak a tulajdonságoknak, cselekedeteknek a jelentőségét, amelyek az életemre, az egyéni fejlődésemre végül óriási hatással voltak. Jó ha tudjuk, hogy a szüleink, a felmenőink és az ő örökségük indít el bennünket azon a fejlődési úton, amit ebben az életünkben meg kell tennünk és én ezért hálás vagyok.

A tiszteletet a más véleményt, nézőpontot képviselő emberek felé is kell gyakorolni, mert nem mindenki tudja, mi az igazság, és én sem tudom. Amíg a duális energiamezőben vagyunk és nem tapasztaljuk meg, tudatunkkal nem integráljuk az abszolút igazságot, addig ezt a tiszteletet más nézőpontok irányába kötelességünk megadni. Bárhol is tartunk utunkon, tisztelettel kell viseltetni saját magunk, saját aktuális tudati szintünk, egónk, személyiségünk iránt is. Tisztelnünk kell érzéseinket, gondolatainkat, választásainkat, hiszen ezek lendítenek előre bennünket az úton. Minden választás jó, mert akkor, abban az adott pillanatban az volt a legjobb, amit tenni tudtunk. Ezt jó, ha mindenkor szem előtt tartjuk és nem bánkódunk fölöslegesen a múlton.

A tiszteletet sokszor csak embertársaink kontextusában értelmezzük, pedig mivel minden egy és minden mindennel összefügg, érdemes ezt az alapelvet is kiterjeszteni minden létezőre, a “kis” és a “nagy” világok összességére. Úgy érzem például, egészen másképp látom már a természetvédelem és a klímaváltozás kérdését is ezáltal, mint korábban. Én x generációs vagyok, így a Föld védelme helyett azért jobbára csak a pusztításában vettem részt még a generációm tagjaként, ennek ellenére pár éve már jóval környezettudatosabban élek én is és igyekszem a lehető legkisebb ökológiai lábnyomot hagyni a világban. Van még hová fejlődnöm természetesen, de a tisztelet szabályának megértésével közelebb kerültem ahhoz, hogy ez a törekvés több legyen, mint a statisztikai adatok miatt érzett disszonancia redukció, vagy ne adj isten aktuális trend. A fák iránti érdeklődésem például teljesen új keletű, legalábbis ebben az életemben, így mióta úgy egy évvel ezelőtt elkezdtem a természetben is tudatosabban forogni és az erdők szeretetét a korábbinál pár szinttel magasabbra emelni, a fákkal való kapcsolatom is egyre több tanulsággal és örömmel kezd el megajándékozni.

Hosszú még az út előttem, hogy teljességgel megértsem és megtapasztaljam a tiszteletet, de amit már most látok, az az, hogy ezek az aranyszabályok (alapelvek) összefüggenek egymással, az egyik a másik nélkül nem nagyon létezhet.

Nektek megy a tisztelet érzése, átélése? Hol vannak elakadások, ha vannak? És hol gyökereznek ezek az elakadások?

Leave a comment

Vagy talán érdemes megemlékezni akkor is, ha ugyanolyan, nem? Na mindegy. Most ez mégsem az általános őszdicsérő ömlengés lesz, hanem egy elég személyes beszámoló átalakulásról, új tapasztalásokról, életről, rólam.

Az ősz beköszöntével mindig eljön az idő, hogy learassuk a korábbi időszak hosszan gondozott és ápolgatott terméseit, begyűjtsük a jól megérdemelt gyümölcsöt, kezünkben tartsuk végre a formálódó jövőt és nem mellesleg letegyünk néhány régóta cipelt terhet. Nem lehet megúszni a szembenézést sem, ha azt szeretnénk, hogy valami új szülessen és végre ne kísértsenek ugyanazok a visszatérő problémák. Milyen találó, személytelen és szerencsére jó nehezen integrálható szó ez: probléma. A probléma bennem olyan asszociációt kelt, amivel általában nem, vagy nem feltétlenül nekem kell foglalkozni, mert rajtam kívül áll, sokat nem tehetek ellene. Az csak úgy van, és ha érdekel vagy előbújik belőlem az igazság bajnoka, akkor kiderítem honnan jön és hogyan lehet megszüntetni, de alapvetően nem az én saram. Sokkal találóbbnak tartom a démon kifejezést, amiben egyrészt van valami félelmetes, másrészt személyesebb, kevésbé hangzik megúszósan. Ráadásul október van, a “spooky” hónap, ugye…De mégse gondoljátok, hogy a démonjaimról szeretnék most írni, bár tény, hogy mocorognak rendesen, egyesek sikítva távoznak, mások foggal-körömmel ragaszkodnának, de a legtöbbjük csak simán az átlagosnál kellemetlenebb időszakot él át velem.

Hol is tartok most és mik a tanulságai eddigi átalakulásomnak? Picit félve írom ezt, hogy átalakulás - ne tudjátok meg, hogy ezt a bekezdést hányszor kezdtem újra ilyen-olyan kifejezéseket használva, mint változás, új útra lépés, önismereti út, belső munka, szellemi fejlődés, tudatosabb élet stb. -, de amennyire igaz mind, annyira nem teljesen fejezik ki azt a minőséget, amit jelenleg átélek. Szóval igen, átalakulás.

A nyughatatlanság és az elégedetlenség már egy ideje bennem volt azzal kapcsolatban ahogy élek, amennyit kihozok az életemből. Régebben tanultam asztrológiát és az a szemlélet, amit az adott, nem múlik el az emberből, legfeljebb háttérbe szorul. Ezért aztán most, hogy eljött számomra a második Szaturnusz visszatérés időszaka (cca. minden 28-29 évben van ilyen az ember életében, amikor a Szaturnusz visszaérkezik égi pályáján oda, ahol az ember születésekor állt), megerősített abban, hogy bizony nem élek a lehetséges legmagasabb potenciálommal és a Szaturnusz, mint a küszöb őre, a karma katalizátora most beenged egy újabb kapun, hogy életem második felében (vagy inkább utolsó harmadában) végre lehámozzak magamról mindent, ami visszatart attól, hogy az élet értékes adományát a maga teljességében elfogadjam és kizárólag a lényeges dolgokkal foglalkozzak. Tudom, ez picit így megfoghatatlannak tűnik, de gondoljunk csak bele, hogy mennyi mindent teszünk az életünkben, csak hogy elégedettséget érezzünk, nem beszélve az örömök, anyagiak, vagy akár a boldogság hajszolásáról. Milyen érdekes, hogy korábban éppen a slow living értékeinek megismerése terelt rá egy egyszerűbb, saját magamban mélyebbre, a világból pedig egy tágabb perspektívákat megmutató útra, talán mert a spiritualitástól az utóbbi években annyira eltávolodtam, hogy nehéz volt számomra újra felvállalni azt az utat.

Ebből persze kitalálhatjátok, hogy a szégyen és meg nem értettség kockázatától félve milyen mélyről kellett magamból előhalászni ismét azt a tudást, ami lélekfejlődésem során már rám ragadt. És nemcsak előhalászni, hanem vállalni azt is, hogy bővítem ezt a tudást és folyamatosan fejlődök. Szerencsére kapok ehhez általam eddig nem ismert eszközöket is most egy tanfolyam révén, kiegészítve saját tapasztalatokkal, olvasmányokkal, kutatásokkal. A befelé fordulás és tanulás időszaka jött el számomra, ami lehetővé teszi a múlt megkérgesedett rétegeinek lehántását és egy új időszak indulását. Szóval számomra ez nemcsak egy őszi átváltozás, noha az időzítés nem véletlen, hanem egy új korszak hajnala. De lássuk, mik az eddigi tanulságok.

1. Különbséget kell tenni aközött, ami pótcselekvés és aközött, ami tényleg örömet okoz. Nagyon könnyen belecsúszunk abba, hogy ha rendre eltereljük a figyelmünket a napi tevékenységeinkkel, kényszeres feladatkreálással, nem hagyva időt magunknak, hogy elgondolkodjunk dolgokon, akkor arra sem marad időnk és energiánk, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozzunk, amelyek tényleg boldoggá tesznek bennünket. Ez egy kétélű kard persze, mert azzal az energia eltereléssel, amivel meg akarjuk úszni a fájdalmat, az örömet is elkerüljük. Vagyis egy jó kis langyos taposómalomban élünk. Rájöttem, hogy az működik, ha a kötelező dolgokat a szükséges minimumra szorítom nagy-nagy odafigyeléssel és fegyelemmel és ha éppen nincs mivel kitöltenem a felszabaduló időt, akkor ez van, nem hajszolom az örömet sem. Ha ezt elég jól csináljuk, akkor lassan megmutatkoznak a fentebb említett démonok és kikukucskálnak a szekrényből a csontvázak is.

2. Óriási felszabadító ereje van annak, ha szembe tudunk nézni ezekkel a démonokkal, meg tudjuk őket nevezni és a szekrényből kicsalogatjuk a csontvázakat is. Sokan profi segítséggel tudják ezt csak megtenni, például terápiára járnak - ezt egyébként javasolni tudom legalább egyszer az életben mindenkinek. Aki önjáró (bár talán nem ez a legjobb kifejezés erre), az maga is meg tudja ezt tenni szisztematikus önismereti gyakorlatokkal és odafigyeléssel. A hangsúly nem a technikán van - hiszem, hogy minél többet kipróbálunk, annál jobb -, hanem a türelmen. Sok lehetőséget elszalasztunk szerintem a türelmetlenségünkkel, nem várjuk ki a természetes beérési ciklusát a dolgoknak és lemondunk a sikerről. A kapkodással és a pótcselekvések sorozatával (lásd első pont) nekem is sokszor meggyűlik a bajom. Röhejes, de az említett tanfolyamot is megkérdőjeleztem már, mert nem voltam benne biztos, hogy tényleg szükségem van rá. Merthogy az elkerülhetetlen változás velejárója a félelem, ami állandó nyugtalanság érzéssel tölt el és szinte minden döntésedben bizonytalanná válsz. De nem is változás lenne, ha ez nem lenne így.

3. Borzasztó fárasztó dolog, ha folyamatosan azzal vagy elfoglalva, hogy önmagadat definiáld. Viszont ezt átmenetileg nem lehet megúszni, ha változni és változtatni akarsz. Már megint egy olyan felismerés ugye, ami csak fejtörést okoz és nem lehet pofon egyszerűen követni? Hetekig mást sem csináltam, mint különböző (és tényleg nagyon különböző:)) önismereti módszerekkel saját magamat, a körülményeimet, a kapcsolataimat próbáltam elemezni, hovatenni, definiálni. Miérteket kerestem, régi tuti tudást vetettem el, kételkedtem, ráeszméltem, aha élményekkel gazdagodtam és mindez alapvetően nagyon megrázó volt még úgy is, hogy életemben ez már nem először fordult elő. Egy teljesen új én körvonalazódott bennem hirtelen, valaki, aki szinte most született, akivel félve barátkozom. Óriási teher ennek az új lénynek megfelelni és bizony volt pár álmatlan éjszakám emiatt - kivel is fekszem itt egy ágyban? Aztán rájöttem, hogy a megkülönböztető képesség elengedhetetlen ahhoz, hogy a helyes úton maradj, hogy ne fájjon állandóan a fejed a sok új információtól, ne érezd magad azonnal egy csődtömegnek és főleg ne betegedj bele abba, amibe nem kell. Ekkor vezettem vissza a rendszeres meditációkat. Amikor arra törekszem, hogy minél jobban kiürítsem az agyamat és felszabadítsam az elmémet. Megpróbáljam nem definiálni magam, nem kategorizálni, tipizálni, skatulyázni. Csak figyelni kintről - befelé.

Most egy elég érdekes utat járok be összességében és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb kilyukadok valahová. De ellentétben azzal, ahogy nekikezdtem, már nem ez érdekel, nem vágyok görcsösen arra, hogy megtaláljak valamit vagy elérjek valahová. Maga az út érdekel, amin már rajta vagyok.

Share

Már régen nem írtam ide, de ne gondoljátok, hogy csak benneteket hanyagoltalak el. Sajnos az utóbbi időben saját magamat is: mindenre volt időm, ami kötelezettség, muszájmunka, elkerülhetetlen a túléléshez és minden, csak nem “slow”. Annyiszor megfogadtam már, hogy egyszer ennek véget vetek, hogy nem leszek a körülményeim rabja. Most viszont egy csodás ajándékot hoztam magammal Angliából, egy felismerést, ami elindított, vagy ha úgy tetszik, továbblökdösött a cél felé a változás útján.

…És azt hiszem, valójában meztelenek vagyunk. Csak enyhén takar bennünket ránk gombolt öltönyünk, s ezek alatt a járdák alatt csigák, csontok és csend honolnak… (Virginia Wolf: Hullámok)

Az angliai vidék számomra a nyugalom szigete. Itt elcsendesedik az elme, kitisztul a tüdő, gyógyul a szív, feltöltődik a lélek. Úgy érzem, itthon vagyok. Szinte minden együtt rezeg velem: a táj, az éghajlat, a levegő, a természet, legtöbbször az emberek és a nyelv is. Nem érzem magam turistának, inkább egy gyakran hazalátogató utazónak. Nem vágyom nagy izgalmakra, felfedezésekre sem, nem hajt az ismeretlen meghódítása. A vidék, ahova mindig visszajárok, az vonz, itt érzem magam biztonságban. A jól ismert kisvárosok, falvak, erdők, mezők, vizek. Néha jó, ha látok újat, és persze mindig látok újat, hiszen olyan gazdag ez a táj!
Nem bánom, ha utam elvisz egy-egy nagyvárosba is. Megszoktam a nagyvárosi nyüzsgést, tudom hogyan kezeljem a zajjal, tömegekkel járó stresszt. Ez valahogy más stressz: nem hatol a lelkem mélyére, a felszínen marad, csupán kívülről támad.

A befelé figyelés, ami Angliában létrejöhetett, felnagyította az érzékelésemet, kihegyezte valamennyi érzékszervemet, már-már fájdalmas lett ennyire tisztán és világosan tapasztalni megint a világot magam körül. Fájdalmas, mert a természetnek hatalmas tisztító ereje van, minden, ami nem illeszkedik, ami hamis, kihullik a szitán és egyértelművé válik az igazság.

Egy folyamat, amit már jó rég elindítottam, most úgy érzem kezd látható eredményekkel kecsegtetni, a változás, ami már olyan régóta érik, nemsokára meghozza gyümölcseit. Jó ezt érezni, mert ugyan konkrét formát még nem öltött az “új” életem, a bizonytalanság és a kétségek, amelyek a korábbi időszakban elborítottak, most enyhülni, sőt eltűnni látszanak. Az ember mindig tanul és állandóan fejlődik, tudjuk, hogy az élet maga az utazás, célba nem érünk. Ezzel együtt amikor egy-egy nagyobb fejlődési szakasz végéhez érünk és látszik az újabb dimenzió fénye, valahogy jön vele a remény is, hogy minden a helyére kerül. Nem kell kapálózni, küszködni, hogy a “helyünkön” legyünk, vagy megtaláljuk a megfelelő aktuális életcélt, munkát, otthont, kapcsolatokat. Nem az eszünkkel sakkozzuk ki, mi jöjjön, mi legyen a következő lépés, hanem látjuk a szívünkkel. Én most ilyen állapotban vagyok és tudom, hogy szinte bármi, amibe belekezdek, jó lesz. Jó lesz nekem.

Nem anyagi szinten indult nálam az igény most a változásra, nem a munkámmal, a megbecsüléssel, a karrieremmel, az értelmes munkavégzés hiányával függ össze. Ezt már egy korábbi fejlődési szakaszban nagyjából a helyére tettem, ami persze nem jelenti azt, hogy nem változhat ez az életterületem is. A pénzhez való viszonyom még némi felülvizsgálatra vár, mert nehezen tudom levetkőzni azt a régről hozott képzetet, hogy vagy jövedelmező vagy értelmes és kielégítő munkám van. A kettő együtt nem, vagy csak rendkívüli nehézségek árán illetve mérhetetlen szerencsének köszönhetően működhet. Szóval ezzel még lesz dolgom.:)

A környezetváltozás, a költözés gondolata foglalkoztat ugyan, de jelenleg számos akadálya van annak, hogy ilyesmi aktuálissá válhasson. Ha kell, ennek is eljön majd az ideje. Most a megérzéseim valami új terület felé irányítanak, pontosabban valami felé, amivel már korábban is foglalkoztam, de éretlenebb fejjel, akkor kétségbeesés és személyes tragédiák indokolták. Most is van bennem elégedetlenség nem kevés, de lényegesen józanabb és érettebb vagyok már. Úgyhogy tanulni fogok ismét és utazni - befelé.

A változást, változtatást mindig a kényszer szüli. Nincs olyan, hogy csak úgy heccből nagyobb változtatásokba fog az ember. Lusták vagyunk és ha unatkozunk is, csak a felszínt kapargatjuk, a színt festjük át, a ruhát cseréljük. Komoly változást valaminek az összeomlása, a vége előz meg. Ez lehet hirtelen tragédia vagy lassú, de biztos erózió és az ezzel járó fokozatos átalakulás következménye. Nálam az hozta a változtatás bizonyosságát, hogy meghasonultam önmagammal. Rádöbbentem, hogy emberiszonyom van, nem tudom szeretni embertársaimat, nem vagyok képes őket megérteni, elfogadni. Irritál a közöny, az alattomosság, a gonoszság, a kicsinyesség, az ostobaság és az önzés. Kerülöm az embereket, mert nincs már erőm a falak húzásához, a próbálkozáshoz, hogy valami pozitívak adjak át. Magányos lettem és rájöttem, vissza kell találnom a szeretethez. De mivel csak úgy tudunk másokat is szeretni, ha magunkat is szeretjük, értelemszerűen saját magamon kell, hogy dolgozzak.

Sosem választottam a könnyebb utat, nem olyan fából faragtak. Valahogy azt érzem, hogy ami könnyű, az felszínes és könnyen illanó is (lehet, hogy még ezen is dolgoznom kell:)) Emlékszem, amikor terápiára jártam sok-sok évvel ezelőtt, a terapeuta úgy két év után elbocsátott azzal, hogy na, mostmár önjáró vagyok. Akkor nagyon büszke voltam erre, hogy ilyen “gyorsan” és ilyen “jól” “teljesítettem”, szemben sok más beteggel, akik vagy reménytelenek vagy élethosszig gyűrik a terápiát. Később jöttem rá, hogy az önjárás nem jelenti azt, hogy kész vagyok, vagy hogy mostmár mindent (is) meg tudok magam oldani. Sokmindent az igaz, de nem mindent. Ezért élünk társadalomban és ezért vannak emberi kapcsolataink, amelyek jó, ha nagyrészt működnek, tükröt tartanak és segítenek, ha tényleg kell. Segítenek, ha elbizonytalanodunk, ha elveszítjük a hitünket, segítenek visszatalálni a szeretethez, a megértéshez és az elfogadáshoz.

…Mind előrehajoltak, így figyeltek, azt gondolták, “Adja az ég, rá ne jöjjenek, mi jár a fejemben”, mert mindenkinek ez járt a fejében…(Virginia Wolf: A világítótorony)

Szóval így tértem vissza idén az angliai nyaralásból és tudom, hogy az ősz elhozza majd számomra a változást is.

Subscribe now

Kitartást mindenkinek, próbáljátok élvezni ezt a nyarat is! (Még nincs vége ☺️)

Read more