Hát figyelj, én megértem, ha valaki így érzi és el is fogadom. Mondjuk nem tudom, hogy miért kellene megkérdeznem úgy en bloc a férfiakat, amikor én egy bizonyos férfivel tervezem élvezni annak a szexi fehérneműnek a hatását, sőt, tovább megyek – senki nem tetszése nem érdekelne akkor sem, amikor olyan tematikus rendezvényre megyek, nemhogy jóváhagyásra várjak az öltözékemet illetően a férfiaktól.

Rengeteg ember ízlése nem egyforma a szexualitás terén – hála istennek, így tudjuk megtalálni egymást azzal, akivel legalábbis hasonló –, de mindig összehúzom a szemem, amikor bárki általa egyetemesnek vélt igazságokat puffogtat ebben a témában.

Az egyetlen általános igazság a szexben az, hogy felnőtt embereknek kell konszenzuális alapon bármit csinálnia egymással és az akkor oké, minden más esetben nem az. Pont.

Hogy ezt leszámítva kinek mi tetszik, mit szeret, mit nem, már mind egyéntől függ, aztán lehet együtt kísérletezni, amiből lehet az, hogy valami mégsem jön be valakinek, de az is előfordul, hogy kiderül, hogy igen. És ez lehet ilyenkor öltözet, játékszer, impact play, gyertyaviasz, szerepjátékok, mittudomén, itt ülhetnék holnapig, ha felsorolnám az egészet.

Én elfogadom, ha valaki nem szereti a különböző stílusú textilt intim játékok közben, legyen az csipke body vagy BDSM-gear, de nem hiszem, hogy ha bárki ezt kijelenti, akkor minden más ember feltett kézzel fog kalimpálni és teljes mértékben egyetért majd. Lesz, aki igen. Good for them.

Tök jó kimondani, hogy mit nem szeretünk, nagyon fontos gyakorlat határokat húzni a szexben és egy ilyen „apróság” éppen jó gyakorlat arra, hogy megtanuljunk könnyen nemet mondani és érvényesíteni az akaratunkat, amikor valami komolyabb dologhoz nem fűlik a fogunk. Ha le tudod kommunikálni a partnered felé, hogy szerinted az a harisnyakötő csak útban van és téged az nem felajz, hanem zavar, az egy nagyon jó dolog, mert ugye a minőségi együttlét a beszélgetésnél kezdődik.

Arról nem beszélve, hogy szerintem izgalmas megdumálni, hogy kinek milyen fantáziái vannak és mit szeretne kipróbálni. Mindegy, ez most csak itt zárójelben.

Na, de hogy mindenkire ugyanaz vonatkozna? Nein.

Én például szeretek ilyen-olyan outfiteket felölteni erotikus játékhoz és eddig nem volt rájuk panasz. Ha lenne, azt is megérteném, de még egyszer mondom: nem vagyunk egyformák, így az ízlésünk sem az bármikor bárkivel. Lehetnek különböző preferenciáink.

Volt a poszt alatt egy tök jó hozzászólás egyébként, amire még ki szerettem volna térni: egy nő írta le azt, hogy ilyenkor nagyon gyakran magunknak öltözünk fel. Ezzel viszont nem tudok vitatkozni. A magam részéről úgy fogalmaznék, hogy magamnak is, mert szeretem azt az önbizalmat, az erőt, amit egy-egy jól megválasztott cucc kölcsönöz, szeretem, ahogy érzem magam benne, és kár is lenne tagadni, hogy van ebben valami egészséges önzés. Szeretem azt is, amit a partneremből kivált, talán ezt a legjobban. Neki és magamnak veszem fel azt, amit – neki, hogy örömet okozzak, és magamnak, hogy örömet okozzon, ahogyan ő reagál.

Az egészséges, jó szexben mindig minden oda-vissza történik. És itt most nem arról beszélek, hogy Excel-táblázatban vezetem, hányszor részesítettem orális gyönyörben, hogy ugyanennyiszer visszakapjam, hanem hogy minden apró gesztus, tett, amit elkövetsz, a másik öröméért van, ami aztán a te örömöd lesz. És ha ezt mindenki így csinálja, akkor mindenki egészséges önzéséből lesz egy kölcsönös önzetlenség.

Szexi fehérneműben vagy anélkül.

.

.

.

NEManya

[Képléírás: fekete-fehér fotó, amin fekete, elől fűzős bodyt viselek, a felhúzott térdemen látszik a harisnya, a hátam mögött a széktámlán pedig egy kockás ing. Az egyik kezemmel a body fűzőjébe kapaszkodom, a hajam rövid, szőke és kócos, a számon pedig sötét rúzs van.]

Kicsit tisztába teszem a fogalmakat: vanilla szex ugye az, amiről a kinky szexet nem szeretők azt gondolják, hogy szitokszóként használjuk, pedig egyáltalán nem pejoratív a fogalom. Csak ezzel könnyű kifejezni, hogy nem gyakorolsz szélsőségesnek számító dolgokat az aktus során, nem okozol fájdalmat a másiknak, nem használsz extrém eszközöket, mint mondjuk egy korbács vagy szegecses nyakörv. Én BDSM-et gyakorlóként is el szoktam mondani, hogy fele királyságomat egy jó vanilla aktusért.

Kinkje pedig egyébként nagyon sok embernek van, ez sem csak fekete vagy fehér, hanem egy spektrum, mert például lehetsz nagy százalékban vanilla úgy, hogy mégis vannak fétiseid, mondjuk láb vagy popsi, és kinknek számít már az is, ha mondjuk néha szereted, ha kikötöznek közben. Szóval ez egy rettentő érdekes tartomány, amit izgalmas élmény lehet felfedezni.

Amiben viszont azt gondolom, hogy nincs különbség, az az aftercare fontossága. Aftercare az az "utójáték", amikor együtt visszajöttök az eufórikus élmények után a valóságba. Én még nagyon casual játszótársakkal is fenntartottam egy olyan laza gyakorlatot, hogy aktus után ittunk egy teát vagy kávét és beszélgettünk kicsit, mielőtt a másik ment volna haza. Ez egy minimális gesztus a részemről, mert túl ridegnek érzem a játék befejeztével fogni a cuccaimat és lelépni, vagy kibaszni a másikat a lakásból.

Természetesen nem vagyunk egyformák, vannak emberek, akiknek nincs szüksége babusgatásra, összebújásra, és el is kell fogadni, hogy akad, akinek az együttlét mechanikája véget ér magával az aktussal, aztán mentálisan máris máshol jár. Ilyenkor is fontos kommunikálni, azt gondolom, hogy két ember jól kibalanszolt szexualitásának alapja a megfelelő kommunikáció. De mindenképpen hasznosnak találok egy közös levezetést, tudod olyan ez, mint amikor egy több fogásos ebéd után is ülsz és kávézgatsz egy kicsit, mielőtt elkezdenéd felszántani a kertet.

Az ember szexualitása egyébként természetes, hogy átmegy egy evolúción a gyakorlati tapasztalatokkal. Mostanában például nálam kevésbé van fókuszban a szex és mindig is a minőséget tartottam fontosabbnak a mennyiségnél, de most a mérleg még tovább billent az előző felé. Nincs igényem játszótársakra, amíg az egyik barátnőm párhuzamosan több emberrel csinál nagyon különböző dolgokat (ahogyan eddig én is), úgy én most jobban értékelem, ha egy frontra tudok koncentrálni és kísérletezni ott.

Mégis, az sosem volt kérdés, hogy játszótársi kapcsolatokban, barátság extrákkal felállásban, vagy bármilyen más szexualitást is magába foglaló társas minőségben a szex része kell, hogy legyen az az érzelmi biztonság, amit az aftercare jelenléte is táplál.

Mert ilyenkor nincs szó másról, mint mentális és érzelmi visszahelyezkedésről a mindennapi életbe, ugyanis jó esetben szex idejére azt kint hagyod. Kint hagyod, aztán szépen visszatérsz bele, már eszedbe jut, hogy mit kell majd csinálnod a héten, feltűnik, hogy kint csatornáznak és ez kurva nagy zajjal jár, megnézel egy beérkező emailt, miközben a másikkal beszélgettek, röhögtök valamin, megtárgyaljátok, hogy milyen volt a szex, szóval ez egy olyan folyamat, ami a hirtelen kiszakadás helyett óvatosan visz vissza az életbe, miközben emocionálisan egyensúlyban tart.

Filmekben jól néz ki azonnal lelépni dugás után. Én mindig annak a híve voltam, hogy a legkevesebbet jelentő játszótárs is megérdemelte, hogy megpróbáljam egészségesen lezárni vele a közös élményt. Ha ő nem igényelt többet, csak tíz perc teázást és beszélgetést, akkor azzal.

De azt gondolom, szexuális életet élni vagy úgy éri meg, hogy abból minden fél mentálisan és érzelmileg is táplálkozni tud, vagy sehogy.

.

.

.

NEManya

[Képléírás: fekete csipke miniruhában, szemüvegben, feltűzött hajjal hajolok a kamera felé, kezemben könyvvel, aminek a lapjai közé szuggesztíven behelyezem a középső ujjamat. A fotó fekete-fehér, a szexuális spektrummal ellentétben.]

Egy angol podcastben arról beszélgetett két nő, hogy a szexuális edukáció mennyire borzalmasan felületes volt Angliában az ő tinikoruk idején és még most is bőven vannak problémák és hiányosságok.

Ezt azért mondom el, mert legalább látszik, hogy a nyugati országok sem tökéletesek, Magyarország nem az egyetlen, ami borzalmasan le van maradva, mondjuk pont ezért kínos, hogy még így is csak Anglia farvizén evezünk.

Ezt simán látni bármikor, ha megnyitjuk egy szexről szóló poszt alatt a konmentszekciót. Amíg a tudatosan megélt szexualitásodért kurva vagy, a női nemi szerv halszagú, illetve menstruáció alatt pisiléshez ki kell venni a lyukból a tampont, hogy az ember pisilni tudjon (¿Que¿), addig nincs min csodálkozni.

A mai napig emlékszem arra, amikor nyolcadikban bejött a helyi védőnő, kibontott egy óvszert, körbemutatta, felsorolta a nemi betegségeket, amiket elkaphatunk, ha a szóban forgó eszközt nem használjuk, aztán huss, eltűnt, mint a jóságos tündérkeresztanya, csak még varázslatot sem hagyott maga után. Például maga lett volna a mágia, ha egyáltalán megtanuljuk, mi a konszenzusos alapú közösülés, így kezdésnek. Aztán jöhetett volna a többi, beszélgetés az intimhigiéniáról, a nemi szervek kinézetének sokféleségéről, az óvszer mellett egyéb védekezési formákról, és még sorolhatnám. Egyetlen negyvenöt perces óra helyett a szexuális edukációt hetekig lehetne oktatni. Minimum.

És így morfondíroztam, mennyi mindent kaptam saját magamtól azáltal, hogy elmerültem a témában és igyekszem folyamatosan tanulni most, harminchárom éves nőként.

Nem szégyenkezem a testem miatt, például. Jó lett volna, ha már tiniként alaposan megtanuljuk, hogy a testünk mennyire sokféle lehet, hogy ahogyan különbözik az orrunk mérete, a fülkagylónk íve, ugyanígy különböznek másétól a melleink, vagy a vulvánk, és ez így van jól. Egyik sem csúnya, egyik sem kevésbé vonzó. A túllógó, "fodros" kisajkak megjelenése NORMÁLIS és köze sincs ahhoz, hogy mennyi szexuális aktuson van túl a tulajdonosa. Ezt nem győzöm újra és újra kiemelni, illetve ilyenkor teszem hozzá azt is, hogy a te péniszed sem kopik el... Ugye?

Azt is észrevettem, hogy amióta teljesen természetesen kezelem a szexualitásomat, nem szorongok, ha szóba jön a téma, de nem is jövök indokolatlanul izgalomba (nem úúúgy), ha a szex említésre kerül. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy minél többet beszélsz róla, annál mindennaposabbá válik számodra, végül pedig nem érzed magad kínosan és nem is a szex körül forog számodra a világ. Paradoxnak hathat ez így leírva, de az, hogy teljesen normális része számomra az életnek a nemiség, a pørnó, a meztelenség, azt is jelenti, hogy tök más dolgokra fókuszálok a mindennapokban. Mert lássuk be, lehetünk álszentek, de az emberek egy nagyon nagy hányadát mentálisan a szex tartja folyamatosan mozgásban. Bűnös élvezet a felnőtt filmek fogyasztása, sunyiban olvassuk az erotikus regényeket, elpirulunk egy ruhátlan test látványára és nagyon gyakran egy film legizgalmasabb része számunkra az a háromperces intim jelenet. A szex éli fel a fantáziánk legnagyobb készleteit. Szóval számomra roppant izgalmas, hogy már nem igazán kötnek le az ilyen jelenetek, nem hoz lázba, hogy ki kivel kúrt itt vagy ott, helyette szívesen fogyasztok bármilyen más témát ha könyvekről vagy filmekről van szó és egy kicsit mondhatom, hogy ebben az irányban is kinyílt a világ. Köszönhetően a szexnek. Mik vannak!

És itt a következő pont az, hogy tök jó lett volna sokkal fiatalabb koromban beszélni az egészséges szexualitásról. Arról, hogy tulajdonképpen minden normális, ha mindkét fél beleegyezik és mindkét félnek jó az, ami akkor és ott történik. Remek lett volna, ha billogok sütögetése helyett teret kap az elfogadás. Sokkal bátrabban ment volna a nyitott kommunikáció a partnereimmel, amikor később oda kerültünk, és valószínűleg sokkal jobb tapasztalataink lehettek volna. Mert egyébként azzal, hogy cenzúrázzuk és ördögtől valónak ítéljük a dugást, azt érjük el, hogy a potenciális partnerek nem is igazán mernek beszélni arról, hogy mit szeretnének.

De ugyanezért még csak egymás, illetve önmagunk anatómiai felépítését sem ismerjük igazán. Remek dolog az is, amikor ismerem a saját testemet annyira, hogy segíteni tudok a partneremnek, aki ezen nem sértődik meg, mert számára is természetes, hogy kommunikálunk arról, ki mit szeret, vagy mit nem.

Egyébként a szexualitás helyén kezelésével az is rettentő nagyot változik az egyén gondolkodásmódjában, hogy mennyire "szexualizálja" az emberi testet. Azzal, hogy a szexet természetesnek tartjuk, de nem a mindent is mozgató erőnek, nem az élet fellegvárának, azt is elérjük, hogy képesek vagyunk emberi testekre nézni anélkül, hogy azonnal előjönne bennünk a "húdemegbasznám", vagy a "húeztismegbasztavalaki"-érzés. Ez rettentő hasznos, amikor például egy random nő az utcán nem visel melltartót a felső alatt, mert nem az aszfaltról kell felszedned a szemgolyóidat, illetve azt is képes vagy elfogadni, hogy egy nő alapvetően nem azért létezik, hogy valakinek mindenképpen felálljon rá. Tehát egy nő táplálhatja nyilvánosan a gyerekét, sminkelhet úgy, ahogy akar, leborotválhatja a haját, hagyhatja szőrösen a lábát, stb., mert nem az a szerepe és célja a társadalomban, hogy baszható legyen.

Végül, de nem utolsó sorban azt is észrevettem, mennyire határozottan képes vagyok megszabni a határaimat, nem szorongva attól, hogy "mit szól majd" a partnerem. Amikor úgy éltem, hogy több “játszótársam” volt, nem volt kérdéses az óvszer használata és ha a másik akadékoskodni kezdett, akkor ott befejeztük azt, amit még el sem kezdtünk. Instant szívmegállás nélkül kérdeztem meg azt is, hogy mikor volt utoljára tesztelve nemi betegségekre. Anélkül mondok nemet bármire, hogy lelkiismeret-furdalásom lenne.

Azt gondolom, a részletes, jól megszervezett és rendesen lekommunikált szexuális edukáció hozzásegítené a mai tinédzsereket ahhoz, hogy tiszteletben tartsák önmaguk és mások határait. Ez azért fontos, mert akkor kiegyensúlyozott szellemmel, ép lélekkel kezdenének hozzá az egymás testével való ismerkedéshez. Mennyi egészséges emberi kapcsolat lehetne abból!

Tudjuk. Fujfujfuj. Menjetek inkább templomba és csináljatok gyereket. Mármint előtte azért menjetek haza onnan...
.
.
.
NEManya

[Képléírás: egy régebbi fotó rólam, hosszú hajjal, fekete, elől kivágott, hosszú ujjú felsőben, könyvespolccal a háttérben. Szélesen mosolygok, a számon piros rúzs, a fülemben pedig lógós, holdacskás-napos fültágító.]

Szóval az a problémám, hogy ha én nőként a férfiakkal ugyanakkora paraszt vagyok, mint a férfiak a nőkkel, azzal nemhogy nem oldok meg semmit, hanem tovább mélyítek egy árkot, amit mások vért izzadva igyekeznek betemetni. Kiállni magadért, a nőkért úgy is lehet, hogy azokat a férfiakat kérdezed fel, akik konkrétan megérdemelték azt a viselkedésükkel. Kollektíven büntetni a férfi nemet azért, mert baromi sok köztük a tahó, amiatt konktraproduktív, mert sérülnek azok a férfiak is nagy számban, akik tök normális emberi lényként viselkednek más emberi lényekkel.

Mondhatjuk, hogy járulékos veszteség, de én sem szeretek járulékos veszteség lenni, amikor egy faszi annyiszor volt már bántva, hogy pont nálam csattan az ostor és futok bele egy érzelmileg teljesen elbaszott és elérhetetlen, egyébként értékes emberbe – történt már ilyen. Remek volt.

Szóval én azt szeretném, ha nemre való tekintet nélkül megpróbálnánk normális emberként viselkedni egymással és inkább azt erősíteni, hogy lehet, hogy bántott téged már tíz másik, de én nem szeretnélek. Az ismerkedés így is nehéz, annyi borzalmas sztorit hallok (és tapasztaltam is), hogy az embernek az életkedve elmegy, és nem, nem ad nekem felhatalmazást ahhoz, hogy ortó módon viselkedjek olyannal, aki engem nem bántott, hogy engem korábban bántott valaki más.

Nem mellesleg, ha nőként ezt csinálom (hogy mégiscsak vigyük bele a nemeket, ha már ez a téma), azzal tökéletesen letükrözöm az incel kultúrát, elvégre egy vagy több fickó tróger volt velem valamikor, úgyhogy én most megtorlást alkalmazok az összes létező férfin.

Amikor vicces-tanulságos célzattal random férfiakat catcallingolok, az ugyanaz, mint amikor lefotózok egy vonzó faszit az utcán és kirakom az oldalamra, hogy aztán többezer nő kellemetlen kommentárokban közölje a világgal, hogy ő mennyire meg… Egyik sem oké. Azért nem oké, mert fordított esetben sem lenne az. Sőt, mondjak valamit? Régen megtettem azt egy házibuliban, hogy tetszett a srác, úgyhogy fogtam és behúztam magam után egy szobába, aztán hadd szóljon. Szerencsétlen köpni-nyelni nem tudott, és persze ment az eseményekkel és végül is randiztunk utána, de a mai fejemmel a büdös életben nem csinálnék ilyet. Azért nem, mert tudni akarom, hogy a partnerem száz százalékosan, saját akaratából van velem abban a szituációban és amit csinálok, az neki jó. Bevérezne a tüdőm, ha azzal kellene szembesülnöm, hogy a másik kényszerűségből szexel velem, vagy azért, mert átgondolni sincs ideje és lehetősége, hogy tulajdonképpen ő azt akarja-e.

A feminizmus nem az, hogy ledózerolom a férfiakat, mert engem korábban férfiak ledózeroltak. A feminizmus az, hogy mindenki egyenlő jogokkal élhet, a mezőnyben egyenlőként indul, ehhez mérten pedig úgy bánok a másikkal, ahogy szeretném, hogy velem is bánjanak; mert senki sem érdemel kevesebbet a másiknál.

Szóval amikor azt látom, hogy nők férfiakat zaklatnak, akkor kurva keserű szájízem lesz, mert az jut az eszembe, hogy nem lennék a férfi helyében, aztán hamar eszembe jut az is, hogy valószínűleg voltam már és az milyen szar volt. És mielőtt bárki megjegyezné, értem én a viccet, nem gondolom, hogy humorérzékért messze kellene mennem, de viccelni úgy is lehet, hogy annak nem lesznek konkrét emberek az elszenvedői, akik ellenem soha nem követtek el semmit – sőt, lehet, hogy kibaszott udvarias, intelligens, kedves, érzékeny férfiak, akiket most sikerült eltaszítani kicsit a másik irányba. (Mondok pozitív ellenpéldát, @seanysciviero macsókulturát kifigurázó videói zseniálisak.)

Nem gondolnám, hogy segít eloszlatni a nemek közti egyenlőtlenségeket, ha ugyanazt az elnyomást gyakorlom, mint amit velem szemben is alkalmaztak. A catcalling gusztustalan, szerinted vonzó embereket fotózni az utcán és ezredmagaddal arra nyáladzani gusztustalan, nem megfelelő kommunikációval, szexuálisan kihasználni a másikat gusztustalan.

Nem a húspiacon vagyunk, érző, komplex emberek érintkeznek egymással ebben a világban, és amikor próbálunk bizonyítani valamit, azt érdemes lenne úgy csinálni, hogy arra gondolunk, ezekből az érző emberekből járulékos veszteségként egy is sok.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: fekete-fehér fotó rólam, mintás ingben ülök az asztal mellett, a fejemet a kezemen támasztva. Mögöttem fal és egy nádborítású szekrény oldala látszik. Az ing elől nyitott, látszik a mellkasomon az ocelotos tetoválás, a felhúzott térdem is belóg a kép sarkánál, és komoly arckifejezéssel nézek a kamerába. A hajam kicsit kócos, mert a fotó reggel készült.]

Zavarba hoz a kép?

Ha nem, az tök jó. Ha igen, az azt jelenti, hogy még mindig érdemes a szexről és úgy egyébként a szexuális egészségről beszélni.

A feudális Japánban úgy gondolták, egy ember testi és mentális egészségéhez hozzájárul a rendszeres szexuális élet, a lómaiaklól (haha, bocs) mind tudjuk, hogy náluk az orgiák olyan természetesek voltak, mint nagymamának a keresztszemes öltés, a vikingek pedig úgy, ahogy nemtől függetlenül ragadtak pajzsot ha harcra került a sor, ugyanúgy nemtől függetlenül pironkodás nélkül hajtották a gyönyört.

Mennyi kurva mindenütt! Hej-haj!

Aztán ugye jöttek a keresztények, akik istennek nevében megregulázták a nőket, hosszú szoknya zárt lábbal meg erényöv, mert ugye a férfi, a nagyrabecsült családfő érintetlen szüzet érdemelt. De ne legyünk egyoldalúak, ugyanis példának okáért egyes puritán közösségek (amerikai protestánsok) kifejezetten szexpártiak voltak, mindössze a gyönyör a házasságon belüli feleknek járt ki (mindenki más húzzon csak a picsába), sőt, annyira komolyan vették a nő gyönyörét is, hogy a férfi impoteciája egyenesen válóoknak minősült.

A különböző társadalmak szigorú szabályok közé szorított szexualitása tehát nemcsak a nőkre volt rossz hatással, ugyanis a férfiak sem tudtak hosszú távon profitálni belőle, lásd az évszázadokon keresztüli, kizárólag reprodukcióra használt összebújás kontra "hol az anyámban van a csikló?" örökös vitáját. Mert ha a nő nem tudja, hogy mit szeret, mert még csak magához sem nyúlkálhat, akkor honnan tudná a férfi, hogy azon a lyukon kívül vannak ám más testrészek is, amiket ildomos kicsit megbirizgálni, ha azt akarod, hogy a hölgynek O-ra görbüljön a szája.

Eleve a klitorisz létezésének elfogadására és annak anatómiailag helyes ábrázolására igen sokáig kellett várnunk, Helen O'Connel 1998-ban publikálta az első tanulmányt és még hét évnek kellett eltelnie az első MR-vizsgálatok megjelenéséig, amik a csikló szerkezetét voltak hivatottak feltérképezni. Kicsit sokáig tartott foglalkozni a modern társadalmunkban a nők gyönyörével, nemdebár? Na sebaj, most már legalább olyan érában élünk, ahol az információ a birtokunkban van, miszerint az a kis, a vulva tetején trónoló borsó tulajdonképpen csak a jéghegy csúcsa.

A rendszeresen megélt szexualitás nemcsak örömforrás, hanem nagyon jót tesz a központi idegrendszernek, a test vérellátásának, meg aztán a bringasávban fejhallgatóval a fején csárdásozó kolléga is kevésbé basz fel.

Egyszer beszélgettünk egy tök jó dologról az egyik exjátszótársammal, aki mára tulajdonképpen az egyik legjobb barátom lett és akkor randija volt. Mesélte, hogy jól érezte magát a lánnyal, de nem biztos benne, hogy a flow és az élvezet annyira zökkenőmentes lett volna a szex alatt. Mondtam neki, hogy ez teljesen rendben van, ugyanis a lényeg az, hogy jól érezték magukat úgy en bloc. Vannak ezek az elvárásoknak nevezett, mocskos kis ördögök, akik láthatatlanul ülnek az ember vállán és gonosz dolgokat suttognak, például akkor, amikor találkozol egy új, potenciális partnerrel, vagy amikor eljuttok addig, hogy megnézitek együtt a matrac kopásállóságát.

Megesik, hogy valakivel elképesztően jó kémia van köztetek, nemcsak testileg, hanem mentálisan is és az első pillanattól úgy érzed, hogy ti tulajdonképpen már ismeritek egymást ezer éve. Olyankor minden iszonyat könnyű és általában a lepedőgyűrés első alkalommal is észveszejtő, de ez baromi ritka. Mert az esetek többsége nem erről szól. Az új partnerekkel való találkozások zömében szükséges a remek kommunikáció és a közös tanulás, egymás testének lassú és türelmes megismerése, mert a szex korántsem olyan, mint ahogy azt a média elénk tárja – és nem, itt nem csak a pornóról beszélek. A nőket célzó betűs pornó (romcom regények a gerendafaszú tökéletes férfival, írtam már erről) sem kevésbé hamis képet festenek, mint a Pornhubon és a Redditen fellelhető testnedvmatiné, ugyanis a legtöbb ilyen médium úgy mutatja be két vagy több ember szexuális aktusát, mintha az örömszerzést nem is kellene tanulni, hanem olyan szuperképességgel születnél, hogy ránézel valakire és tudod, mit szeret az ágyban. Vagy az asztalon, zuhanyzóban, Maci Laci parkjának gyepén, meg mit tudom én.

NEM, NEIN, NYET.

És amúgy azért sem szeretem az ilyen elképesztően tapasztalt baszógépek magától értetődően mesterszintű megjelenítését, mert az, hogy sok (kinek mi a sok?) emberrel voltál, nem jelenti azt, hogy azonnal tudod, mi a jó másiknak.

Mert nincs két egyforma test. Ha húsz nő jól reagált valamire, nem feltétlenül hozza magával, hogy a huszonegyedik is begörbített lábujjakkal sikongat majd a kanapédon. A sötétből jövő, meglepetésszerű mellbimbócsavargatás helyett ezért inkább kérdezd meg, hogy mit szeret a másik. Figyelj, Béla, jól reagálsz arra, ha megrágom a bordaközi izmokat? És akkor Béla vagy azt mondja, hogy hogyne persze, ess neki, vagy azt, hogy tarkón rúg, ha megteszed, vagy azt mondja, hogy hát figyelj, Jutka, sose próbáltam még, de nézzük meg.

A szex két ember között nem más, mint közös kísérletezés. Viszont nagyon fontos, ahhoz, hogy ez a közös kísérletezés jól sikerüljön, szükség van alapismeretekre a saját testünkre vonatkozóan.

Mindegy mit mond a poresz – a videóalapú, vagy a betűs. Lehet, hogy neked az az inger bazira nem fog tetszeni és az teljesen rendben van. Mert a másik fontos dolog ez: mi az, amit nem szeretsz és ezt mered-e kommunikálni?

Szerintem arról sem beszélünk eleget, hogyan tanuljuk meg kifejezni azt, ha valamit nem szeretünk. Tojáshéjakon lépkedünk, mert jaj a Sanyika olyan lelkesen nyöszörgeti a bal nagyajkamat, hogy nem akarom megsérteni azzal, hogy közlöm vele, nem azt a pontot keresi. Na most ezt is igazán illendő lenne megtanulnunk. Nem félni attól, hogy megsértem a másikat, mert attól nekem nem lesz jobb, hogy együttérzésből hagyom rossz nyomon járni. Azzal neki sem teszek szívességet. És fogadni is tudni kell a visszajelzést, ha nekem azt mondja a Klára, hogy figyelj csak, matathatsz ott a derekamon, de a hideg ráz tőle, mert csikis vagyok, nem kancás, akkor tudomásul veszem és próbálkozom máshol.

A nemet mondás pedig nemcsak arra vonatkozik, hogy milyen inger nem tetszik, hanem arra is, hogy mi az, amit NEM akarsz csinálni. Egy dolgot különösen szeretek a hozzám hasonló életmódot folytató emberekben: hogy velük igen könnyű megbeszélni a határainkat. Senki sem jön zavarba és mindenki tudni szeretné, hol vannak a határok a másiknak, mi az, ami belefér és mi az, ami nem. Amikor pedig valaki azt mondja, hogy neki a csíkos zokni belefér, de a pöttyös nem, akkor a másik felírja a mentális noteszébe, hogy jól van, vele majd nem húzok pöttyös zoknit a homlokomra tapasztott dildóra...

Egymás és a saját határaidnak tisztelete, valamint az egészséges kíváncsiság és kísérletezés teheti a partnerek szexuális életét élvezhetővé. És akkor végre a képhez is visszacsatolunk: használjatok nyugodtan játékszereket is! Egyedül, párosban, vagy csoportosan. Amint eltűnik a szégyenérzet és a gyönyörre fókuszálsz, valami egészen jó kapcsolatot fogsz kialakítani a saját testeddel. Meg a másikéval.
.
.
.
NEManya

[Képleírás: szürreálisan túlszínezett fotó rólam oldalnézetből, amin különböző szexuális játékokat tartok az ujjaim között. A bőröm narancssárgás, a hajam zöld, a dildók, vibrátorok, butt plugok szintén különböző színűek. Szemüveget viselek és a képen hosszú hajam van frufru nélkül.]

***

(ENG)

Does the picture make you feel embarassed?

If not, that's great. If so, it means that it's still worth talking about sex and sexual health in general.

In feudal Japan, they believed that regular sex life contributed to a person's physical and mental health, we all know from the Romans that orgies were as natural to them as cross-stitching for grandma, and the Vikings, just as they grabbed a shield regardless of gender when it came to battle, they also pursued pleasure without blushing regardless of gender.

So many whores everywhere, aye!

Then came the Christians, who regulated women in the name of God, long skirts with closed legs and chastity belts, because the man, the esteemed head of the family, deserved an untouched virgin. But let's not be one-sided, because for example, some Puritan communities (American Protestants) were explicitly pro-sex, only pleasure was for the parties within the marriage (everyone else should just fuck off), and they even took women's pleasure so seriously that male impotence was considered a valid cause for divorce.

The sexuality of different societies, which was confined to strict rules, had a bad effect not only on women, because men could not profit from it in the long run either, see the centuries-old debate of sex, which was used exclusively for reproduction, versus "where is the clitoris?" Because if the woman doesn't know what she likes, because she can't even touch herself, then how would the man know that there are other body parts besides that hole that are suitable for a little tickling if you want the lady's mouth to curve into an O.

We had to wait a long time to accept the existence of the clitoris and to depict it anatomically correctly, Helen O'Connell published the first study in 1998 and it took another seven years for the first MRI scans to be published, which were intended to map the structure of the clitoris. It took a little while to deal with women's pleasure in our modern society, didn't it? Never mind, now we at least live in an era where we have the information that that little pea on top of the vulva is actually just the tip of the iceberg.

Regularly experienced sexuality is not only a source of pleasure, but it is also very good for the central nervous system, the body's blood supply, and then the twat who is hanging out in the bike lane with headphones on his head also makes you less angry.

A while ago I was talking about a really good thing with one of my ex-playmates, who has now become one of my best friends and was on a date back then. He said he had a good time with the girl, but he wasn't sure the flow and pleasure would have been so smooth during sex. I told him that was perfectly fine, because the point was that they had a good time en bloc. There are these dirty little devils called expectations that sit invisibly on your shoulders and whisper evil things, like when you meet a new potential partner or when you get to the point of checking the durability of a mattress together.

Sometimes you have amazing chemistry with someone, not just physically but mentally as well, and from the first moment you feel like you've known each other for a thousand years. Then everything is so easy and usually the first time you crumple the sheets is mind-blowing, but that's pretty rare. Because most of the time it's not about that. Most encounters with new partners require great communication and shared learning, slow and patient getting to know each other's bodies, because sex is not at all what the media portrays it to be – and no, I'm not just talking about porn. Literary porn aimed at women (romcom novels with the perfect man with a big dick, I've written about this before) paints no less false a picture than the body fluid material found on Pornhub and Reddit, because most of these media present the sexual act of two or more people as if you don't even have to learn how to get pleasure, but are born with a superpower that allows you to look at someone and know what they like in bed. Or on the table, in the shower, on the lawn of Yogi Bear's park, and who knows.

NO, NEIN, NYET.

And I don't like the self-evident masterful presentation of such amazingly experienced fuck machines, because just because you've been with a lot (what's a lot to whom?) doesn't mean you immediately know what's good for another.

Because no two bodies are the same. If twenty women have responded well to something, it doesn't necessarily mean that the twenty-first will also be screaming with curled toes on your couch. Instead of a surprise nipple twist coming out of the dark, ask what the other person likes. Listen, Kevin, do you respond well to me chewing on your intercostal muscles? And then Kevin either says, of course, let’s do it, or that he'll kick you in the back of the head if you do, or says, well, listen, Daphne, I've never tried it before, but let's see.

Sex between two people is nothing more than a shared desire study. However, it is very important that in order for this joint experimentation to succeed, we need basic knowledge about our own bodies.

It doesn't matter what the porn says - the video-based one or the written one. You may not like that stimulus at all and that's completely fine. Because the other important thing is: what is it that you don't like and do you dare to communicate it?

I don't think we talk enough about how to learn to express it if we don't like something. We're walking on eggshells, because oh my, Johnny is so enthusiastically DJ-ing my left labia that I don't want to offend him by telling him, that's not what he's looking for. Now, this is something we should really learn. Not to be afraid of offending the other person, because that won't make me feel better if I let them go down the wrong path out of compassion. I'm not doing them any favors by doing that either. And you have to be able to accept feedback, if Lisa tells me, "Look, you can rub my waist there, but it makes me shiver because I'm ticklish, not horny," then I take note and try somewhere else.

Saying no doesn't just apply to what kind of stimulus you don't like, but also to what you DON'T want to do. One thing I especially like about people who live a lifestyle similar to mine: that it's very easy to discuss our boundaries with them. No one gets embarrassed and everyone wants to know where the other person's boundaries are, what's okay and what's not. And when someone says that striped socks turn them on, but polka dots don't, the other person writes in their mental notebook that it's okay, I won't wear polka dots on the dildo stuck to my forehead...

Respecting each other's and your own boundaries, as well as healthy curiosity and experimentation, can make your and your partners' sex lives enjoyable. And then we finally link back to the picture: feel free to use toys too! Alone, in pairs, or in a group. As soon as the shame disappears and you focus on pleasure, you will develop a really good relationship with your own body. And with the other person's.

(Image description: surreally over-colored photo of me from the side, holding various sex toys between my fingers. My skin is orange, my hair is green, the dildos, vibrators, butt plugs are also different colors. I wear glasses and in the photo I have long hair without bangs.)

Na hát én ott is kifejtettem summázva, de itt enyém a világ összes karaktere, úgyhogy jöjjön az esszé.

Nem teljesen értem a nők fejében ezt az összefüggést, hogy ha használom a kezemet, akkor a fickó nem csinálja rendesen a dolgát. Nekem azt mondta ott egy hölgy, kisztihand, hogy ha használnom kell a kezemet, akkor nem jó faszival kezdtem, mert nem figyelt rám eléggé, hiszen mire oda jutunk, hogy berakja, már rég ki kellene legyek e-lé-gít-ve.

Ki mondta, hogy nem vagyok, babes?

Úgyhogy akkor szeretném kicsit tisztába tenni a dolgokat. Egyrészt felejtsük már el, hogy valami előre megírt pontról-pontra útmutatót követünk aktus közben. Tudod mikor kell szigorúan követni az ilyen guide-ot lépésről lépésre? Amikor IKEA-bútort raksz össze. Ott akartam már azzal okos lenni, hogy átugrok, vagy lerövidítek ezt-azt, nem jól sült el (pun intended), de amikor egy másik emberrel egymás testével játszunk, nem fogok a kezére ütni (csak ha kéri), ha eszébe jut birizgálni valahol valami érzékeny pontot és azt meg is teszi.

Mert mi történik akkor? Lehet, hogy a jó, ne adj isten, még jobb lesz?

Az egy borzasztó káros berögződés, és nem mellesleg irtó felesleges nyomást helyez a férfiakra, hogy ha használom a saját kezemet a saját testem ingerlésére, akkor ő valamit ne csinálna jól. Minél több kéz, annál több inger. Baszki, ha polip lennék, minden csápommal azon lennék, hogy nekem és a partneremnek jó legyen.

Én nem tudom, hogyan lehet ennyire a béka segge alatt a szexuális kultúránk (na jó, de, tudom), de konkrétan az, hogy berakja és reszel, valahol a kutya szintje, mert még egy delfin és egy bonobo majom is különböző módokon szexelget a gyönyör elérése érdekében. Ha a delfineknek lenne befelé fordított hüvelykujja és tengeri városokban élnének mint valami elbaszott, fordított sellők, szerintem kreatívabb szexkultúrájuk lenne, mint sok magyar embernek, mert a perverz kis dögök minden porcikájukat kihasználnák aktus közben.

Na most, hogy az egész állatkertet megemlítettem, menjünk vissza az emberhez. Mert te, te, mint homo sapiens sapiens, olyan csodálatos lény vagy az ötletelésre is használható kis agyaddal, hogy lehetőséged van túlhaladni a fekszik-berak-reszel-háromszöget. Lehetsz kíváncsi, fokozhatod különböző módokon a saját és a partnered gyönyörét, kalandozhattok együtt az ágyban vagy azon kívül, mert az a szabály, hogy nincs szabály.

Amíg két (vagy több) felnőtt ember konszenzuálisan, tehát kölcsönös beleegyezéssel szexuális tevékenységet folytat, ott arra kell csak törekedni, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen. És lehetek annyira önző, hogy használom a saját kezemet, miután – vagy mielőtt – a partnerem kielégít, mert ez egy közös játék, és mindenki bevonhatja mindenét, amit szeretne. A partnerem nem egy szolgáltatást nyújt, vagy ha igen, annak is van neve, de alapesetben, amikor kölcsönös beleegyezéssel valakivel úgy döntünk, hogy megnézzük, mitől gyorsul a pulzusunk, akkor ott én nem csak hanyatt vetem magam és várom, hogy ő teljesítsen, mert az már nem team work, hanem olyan, mintha végignézném, ahogy a szobafestő lekeni a nappalit. De a szex nem arról szól, hogy az egyik dolgozik, a másik meg nézi. Vagyis de, vannak olyan pillanatai, mert mint mondtam, az a szabály, hogy nincs szabály, csak ugye nem mindegy, hogy ez azért van így, mert éppen azt játsszuk, hogy kielégítjük egymást, vagy pedig ELVÁROM, hogy a másik kielégítsen egyetlen pénisszel, aztán ha nem sikerül, akkor azt felróvom neki. Itt külön tömegverekedés lett abból is amúgy, hogy mi az, hogy vannak nők, akik nem élveznek el csak a behatolástól, szóval ugye legyünk igazságosak, helyezzünk nyomást férfiakra és nőkre egyaránt…

De akkor letisztázom ezt is újra: kurva kevés nő élvez el csak a behatolástól, akkor is, ha az amúgy mennyei érzés, és ha éppen olyan kedvem van, hogy szeretnék egy orgazmust (az se cél amúgy), akkor bizony előveszem a DJ-szett 3000 nevű berendezésemet, ami a mutató és középső ujjam kettőse, és segítek magamon. Ettől még a partnerem marha jó dolgot csinál a péniszével, és nem lesz kevesebb vagy haszontalanabb.

A szexben szabad és ajánlott felfedezni. Az sem ökölszabály, hogy orállal kell kezdeni, aztán a faszi be sem rakhatja, amíg el nem mentem, mert egyrészt, mint mondtam, nekem például nem is az ozgazmus a cél, másrészt lehet mindenféle sorrendben mindenféle jóleső dolgokat csinálni és nem fog elvinni érte a baszórendőr.

Szóval akkor mit tanultunk ma? Használd a kezed, ha akarod. Használjátok az összes kezeteket. Van azért ott még sok izgi kis pont azontúl, ahol a bedugnivaló találkozik a befogadnivalóval. Ave.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: kék, csillagképmintás inget és fekete szemüveget viselek, háromszor szerepelek az összevágott képen. Az egyik verzióm szuggesztíven bedugja két ujját a másik kezével formázott lyukba, a második ennek a teteje felé nyúl két ujjal és a szemüvegét az orra hegyére tolva koncentrál, a harmadik pedig sunyin, alulról egyetlen ujjal közelít a másik irányból.]

***

(ENG)

One woman asks how comfortable it is for someone to use their own hands during missionary, the other says that if you need your own hands, then why the fuck the guy is there? Then a virtual mud wrestling match ensues with two hundred women who disagree on whether we need our own hands during sex and if so, WHY IS THE BLOKE THERE?

Well, I explained it there in a nutshell, but here I have all the characters in the world, so let's get to the essay.

I don't fully understand this connection in women's minds that if I use my hands, then the guy isn't doing his job properly. A lady there told me that if I have to use my hands, then I’m doing it with the wrong guy because he wasn't paying enough attention to me, because by the time we get to the point where he puts it in, I should have come long ago.

Who said I haven't, babes?

So then I'd like to clear things up a bit. First of all, let's forget about following a pre-written step-by-step guide during sex. Do you know when you have to strictly follow such a guide? When you're putting together a shagging IKEA furniture. I was trying to be clever by skipping or shortening this and that, it didn't go well, but when we're playing with each other's bodies with another person, I won't hit their hand (unless they ask me to), if they think of tickling a sensitive spot somewhere and they do.

Because what happens then? Maybe, God forbid, the good will become even better?

That's a terribly harmful fixation, and by the way, it puts a lot of unnecessary pressure on men that if I use my own hands to stimulate my own body, then he won't do something right. The more hands, the more stimulation. Damn, if I were an octopus, I would use all my tentacles to make it good for me and my partner.

I don't know how our sexual culture can be so far below the frog's ass (well, I know and this is a Hungarian saying btw), but specifically, the insertion and filing is somewhere on the level of a dog, because even a dolphin and a bonobo monkey have sex in different ways in order to achieve pleasure. If dolphins had thumbs and lived in sea cities like some kind of fucked-up, inverted mermaids, I think they would have a more creative sex culture than many Hungarian people, because the perverted little bastards would use every inch of their bodies during intercourse.

Now that I've mentioned the whole zoo, let's get back to humans. Because you, you, as homo sapiens sapiens, are such a wonderful creature with a little brain that can also be used for having ideas, that you have the opportunity to go beyond the lying-inserting-filing-triangle. You can be curious, you can enhance your and your partner's pleasure in different ways, you can have adventures together in bed or outside of it, because the rule is that there are no rules.

As long as two (or more) adults are engaging in consensual, mutually agreeing sexual activity, you should just strive to make it as good as possible for everyone. And I can be so selfish that I use my own hands after – or before – my partner satisfies me, because this is a shared game, and everyone can involve everything they want. My partner does not provide a service, or if he does, it has a name, but basically, when we decide with mutual consent to see what makes our heart rate increase, then I do not just lie on my back and wait for him to perform, because that is no longer teamwork, it is like watching a decorator paint the living room. But sex is not about one person working and the other watching. I mean, there are moments, because as I said, the rule is that there are no rules, but it matters if it's because we're playing to satisfy each other, or if I EXPECT the other person to satisfy me with just one penis, and then if it doesn't work out, I blame them. There was also a separate mass brawl here about the fact that there are women who don't enjoy just penetration, so let's be fair, let's put pressure on both men and women…

But then I'll clarify this again: very few women can orgasm just by penetration, even if it's a heavenly feeling anyway, and if I'm in the mood to have an orgasm (that's not the goal anyway), then I'll take out my DJ-set 3000, which is a combination of my index and middle fingers, and I help myself. That still means my partner is doing a really good thing with his penis, and it won't be useless.

It's allowed and recommended to explore in sex. It's not a golden rule either that you have to start with oral, and then he can't even put his dick in until I come, because on the one hand, as I said, orgasm isn't my goal, for example, and on the other hand, you can do all kinds of nice things in any order and the fuck police won't take you away for it.

So what did we learn today? Use your hands if you want. Use all your hands. There are still many exciting little spots beyond where the thing to insert meets the thing to receive. Ave.

.

.

.

NEManya

[Image description: I'm wearing a blue, constellation-patterned shirt and black glasses, and I appear three times in the image. One version of me suggestively inserts two fingers into the hole formed by the other hand, the second reaches towards the top of this with two fingers and focuses by pushing her glasses to the tip of her nose, and the third sneakily approaches from the other direction with a single finger from below.]

Egyébként jó érzés volt látni, hogy milyen sok támogató komment érkezett, rengeteg nő írta le – névvel vagy anélkül -, hogy nincs ebben semmi szégyellnivaló és teljesen természetes, hogy valaki dugni akar. Tényleg nincs benne szégyellnivaló. Tényleg nem kellene rosszul éreznünk magunkat, mert szükségünk van az erotikára, mert undorító módon mindenféle testnedveket akarunk kutyulni valaki mással.

Amúgy azt vettem észre, hogy az emberek egy része nehezen regisztrálja azt, hogy ennek is vannak árnyalatai. Lehet az, hogy nem vágysz semmi jelentőségteljesre, ez nem fogja azt jelenteni, hogy nem válogatsz. Ezt időnként nekem is helyre kell tennem, mert valami furcsa okból kifolyólag férfiak azt gondolják, az, hogy swingerbe meg fétisbuliba járok igény esetén, vagy úgy gyűjtöm a szexjátékokat, mint Ash a pokémonokat, azt eredményezi, hogy random leszólíthat a Blahán, vagy küldhet nekem papucsos-boxeres tükörszelfit és akkor azonnal az ölébe akarok majd ugrani. Szóval újfent megerősítem, hogy nyugi fiúk, válogatok.

Amúgy ha nem válogatsz, hanem FŰVEL-FÁVAL – te kis kertész, te –, azzal sincs semmi baj, elvégre mindenkinek lehetnek mások az igényei.

De a „mindenkivel, akiben átesek” és a „csak életem szerelmével” között elég nagy az átmenet, ami magába foglalhat millió különböző dinamikát különböző emberek között.

Nekem is volt olyan időszakom, amikor nem igazán vágytam semmi komplexebbre a sziahogyvagyottahálószoba-nál, aztán olyan is volt, hogy nem akartam párkapcsolatot, de az állandó játszótársammal olyan mély köteléket alakítottunk ki idő közben, hogy már nem szexelünk, de a barátságunk megmaradt. Olyan partnerem is volt, akivel szintén szuper, érzelmileg kimondottan tápláló délutánokat töltöttünk együtt, miközben romantikus kapcsolódás nem volt köztünk.

Most olyan időszakomat élem, hogy már nyitott vagyok párkapcsolatra is, ha valaha úgy alakul, tehát nem kergetem ugyan a dolgot, de nem is utasítom el. Ettől még a szexre ugyanúgy igényem van, viszont csak mentális kapocs kialakulását követően. Így jár az, aki figyel a saját igényeire. Mert a saját szabályaidat alakítani annak megfelelően, hogy mi a jó neked, szabad és kell is.

Én azt gondolom, amíg két ember kölcsönös beleegyezéssel szexelni akar és egyenes kommunikációval le tudják fektetni a szabályokat, abból semmi rossz nem fog kisülni. Ha például igényed van arra, hogy lefuss heti háromszor húsz kilométert és nem szeretnéd ezt egyedül csinálni, senki nem fog megszólni, amiért keresel magadnak egy futópartnert. De ha szexre keresel ugyanígy valakit, akivel együtt űzheted, az már tabu?

Hagyjuk már!

A „mit fog szólni a falu” pont itt is ugyanannyira fontos, mint amikor úgy öltözöl fel, ahogy neked kényelmes. Teljesen mindegy, hogy mit fog szólni a falu. Keress magadnak valakit, vagy járj el swingerbe, a szex gyakorlása nem szégyen, hanem egy ugyanolyan alapvető szükséglet, mint az evés. Na jó, a különbség annyi, hogy szex nélkül simán elvagy persze, de ha nem akarod mellőzni, akkor nem kell, pusztán azért, mert egyedülálló vagy.

Szerintem nem arról kellene beszélni, hogy egyáltalán illik-e szexelgetni csak úgy (IGEN), hanem arról, hogyan csinálhatja ezt az ember felelősségteljesen. Hogyan kommunikálj róla, hogyan legyél biztonságban, miként figyeljetek a védekezésre, milyen szexuálisan terjedő betegségeket kaphatsz el, hogyan előzheted meg őket és ha mégis elkapnál valamit, hova kell fordulni.

Mert azzal, ha tabusítjuk, nem azt érjük el, hogy emberek, akiknek az életéhez nekünk semmi közünk nincs, majd nem szexelnek egymással, hanem azt, hogy szégyenkeznek miatta és nem fogják megtanulni felelősen űzni azt.

Úgyhogy ha meg akarod etetni a hormonszörnyedet, tedd meg, gátlások és szégyenérzet nélkül. Csak legyenek szabályaid és figyelj a védekezésre.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: egy portré rólam fekete pólóban, fekete keretes szemüvegben, sötét rúzzsal a számon, összefogott hajjal. Az egyik karomat a másikon pihentetem, miközben az államhoz emelem a kezemet. Barátságosan mosolygok és aki igazán szemfüles, az mostanra kiszúrhatta a „SLUT” feliratot mintázó fülbevalómat.]

***

ENG

She asks, if it’s a shame that you don't want a relationship, but you have needs? Should you be ashamed of yourself for looking for men on dating apps for a casual, "friends with benefits" setup?

By the way, it was nice to see how many supportive comments were received, many women wrote - with or without names - that there is nothing to be ashamed of and it is completely natural for someone to want to fuck. There really is nothing to be ashamed of. We really shouldn't feel bad about needing eroticism, because we disgustingly want to mix all kinds of bodily fluids with someone else.

I noticed that some people have a hard time registering that there are nuances to this too. It may be that you don't want anything significant, that doesn't mean you are not selective. I have to correct this sometimes, too, because for some strange reason, men think that the fact that I go to swingers and fetish parties on demand, or collect sex toys like Ash collects Pokémon, means that he can randomly ask me out on Blaha, or send me a mirror selfie in flip-flops and boxers, and then I'll immediately want to jump on his lap. So I'll reaffirm that don't worry, guys, I'm picky.

By the way, if you are not fussy and wanna shag anyone who’s close enough, there's nothing wrong with that either, after all, everyone can have different needs.

But there's a pretty big transition between "everyone I trip over" and "only the love of my life", which can include a million different dynamics between different people.

I also had a period of time when I didn't really want anything more complex than the hello-how-are-you-there-is-the-bedroom, and then there was another period when I didn't want a relationship, but my constant playmate and I developed such a deep bond over time that we no longer have sex, but our friendship remained. I also had a partner with whom we also spent great, emotionally nourishing afternoons together, while there was no romantic connection between us.

I'm now going through a period where I'm open to a relationship, if it ever happens, so I'm not chasing it, but I'm not rejecting it either. And I still have a need for sex, but only after a mental connection has been formed. That's how it goes for someone who pays attention to their own needs. Because making your own rules according to what's good for you is allowed and should be.

I think that as long as two people want to have sex with mutual consent and can lay down the rules through direct communication, nothing bad will come of it. For example, if you need to run twenty kilometers three times a week and you don't want to do it alone, no one will say anything about you looking for a running partner. But if you're looking for someone to do it with for sex, is that taboo?

Oh, fuck off!

"What will others say" is just as important here as when you dress in a way that's comfortable for you. It doesn't matter what others say. Find someone or go to a swinger club, having sex is not a shame, it's just as basic a need as eating. Well, the difference is that you can easily get by without sex, of course, but if you don't want to avoid it, then you don't have to, simply because you're single.

I think we shouldn't talk about whether it's okay to have sex just like that (YES), but about how people can do it responsibly. How to communicate about it, how to stay safe, how to use protection, what sexually transmitted diseases you can get, how to prevent them and if you do get one, where to go with it.

Because by making it taboo, we don't achieve that people whose lives we have nothing to do with won't have sex with each other, but that they are ashamed of it and won't learn to do it responsibly.

So if you want to feed your hormone monster, do it, without inhibitions or shame. Just have rules and use protection.

.

.

.

NEManya

[Image description: it is a portrait of me in a black T-shirt, black-framed glasses, dark lipstick on my lips, and my hair tied back. I rest one arm on the other while raising my hand to my chin. I smile friendly and anyone with a keen eye might have spotted my earrings with the word “SLUT” on them by now.]

Szóval a női csoportban (nemíromki, úgyis tudod) megjelent ma reggel egy poszt egy anyától. Engem nagyon nehéz felbaszni a plafonra, fekete öves inceleknek sem sikerül, de most kicsit össze kellett szednem a gondolataimat és el kellett számolnom háromezerig, mielőtt ennek nekiültem volna.

Hosszú lesz, előre is bocs.

Azért nem fogom közölni itt az eredeti posztot, mert azt sem szeretném, hogy most csoportosan meglincseljük ezt a nőt, annak ellenére, hogy borzalmas, amit csinál. Idézni viszont fogok belőle. A lényeg az, hogy adott egy 18 éves kamaszlány, aki extrém módon öltözködik, színes hajat visel, piercingeket. Az anyja szerint „a legnagyobb probléma a külseje és a naivsága”. Anyuka szerint a lány sehogy nem bírja magát elfogadni, ezért extrém külsőt visel, ebben pedig ők nem tudják megállítani. A suli, ahova jár, elfogadó, így ott nincs gond ezzel. „Viszont itt jön a baj”, és ezt idézem megint, „én nem tudom elfogadni”. Anyuka szerint az is gond, hogy a suliban vannak ugyan rendes barátai, de a pasiideálja is olyan, mint ő maga – értsd, extrém. Ezért nincs normális párkapcsolata, ezekkel a fiúkkal csak pórul jár. Itt a posztoló azt is közölte, hogy igen, ő előítéletes és nem szeretné, ha a lánya ilyen semmirekellő, aluljárós fiúkkal lenne együtt. Mert a lány nagyon naiva, és fogalma sincs arról, hogy miről beszélnek neki. Nem érti meg azt sem, hogy ilyen külsővel nem fog rendes fiút találni, mert ijesztő még neki, az anyjának is. – ezt amúgy most megint idéztem, és ugyanazt érzem, mint amikor először, meg másodjára olvastam a posztot, hogy összeszorul a gyomrom. Anya gyűlöli azt, hogy a lánya nem tudja elfogadni önmagát és saját magát is gyűlöli azért, amiért ő sem tudja a lányát.

Mindenesetre idézem a poszt legvégét: „Mit tudok tenni, hogy túléljük ezt mind a ketten? Azt most engedjük el, hogy fogadjam el és bízzak benne […], de én ebben tönkremegyek.”

Figyelj, lehet, hogy ez egy baromi hektikus írás lesz, mert megmondom őszintén, annyi gondolatom támadt, hogy képtelen vagyok rendszerezni, könyvet tudnék írni belőlük most hirtelen.

De hadd kezdjem azzal, hogy 2026 van. És bazmeg még mindig itt tartunk. Szóval remélem, hogy eljut ez a poszt az anyához, de azt is, hogy eljut ez a poszt a lányhoz is.

Hadd meséljek egy kicsit magamról. 33 vagyok, 14 éves korom óta öltözködöm „extrémen” – amúgy ez is tök szubjektív fogalom, mert ugye mihez képest -, 15 voltam, amikor a saját szüleim vittek el tetoválószalonba, mert közöltem, hogy szeretnék tetoválást és tudták, hogy ha nem ők visznek, akkor elmegyek mással. 15 voltam akkor is, amikor kitágítottam a fülemet, egyedül, magamnak, otthon, annak ellenére, hogy anyám éjt nappallá téve veszekedett velem, mert szerinte gusztustalan volt. Én megvontam a vállamat és a tollbetét után belegyömöszöltem a csavart (az mondjuk rossz ötlet volt, begyulladt), filckupakot, cellux közepét, bármilyen hengeres tárgyat, ami egy milliméterrel nagyobb volt az előzőnél. És imádtam. Nem győztem gyönyörködni benne, mert lenyűgözött maga a folyamat és egyszerűen esztétikailag olyan dolognak találtam a fültágítót, ami számomra csodálatos. Még egyszer mondom, 15 voltam. Most 33 vagyok és ugyanúgy imádom a kitágított fülemet.

Színes hajam is volt. Mindenféle. Voltam félig, meg teljesen kopasz is. Öltöztem fel úgy, hogy anyám azt mondta, ha abban a cuccban utcára megyek, ne merjek hazamenni. Mondjuk attól hazamentem, megkérdeztem, bejöhetek-e, vagy végül is menjek lakni máshová.

A helyzet az, hogy nem mindig lázadunk. Megmondjam, mi idegesített anno igazán? Az, hogy lázadnom KELLETT. Én csak ki szerettem volna fejezni magamat az öltözködésemmel. Minden, ahogyan az ember önmagát és a környezetét prezentálja, egy lenyomat belőle. A szőnyeg, amit a nappalidba választasz. A hálószoba falának színe. A pulóver, amit leemelsz a boltban a fogasról. A frizura, amit a fodrásztól kérsz. A növények, amiket a kertedbe ültetsz.

Szerettem volna, ha a manós pulóvert, a nagy sálat, vagy a mintás harisnyámat anyám nem látja másnak, mint valaminek, ami engem reprezentál. Szerettem volna, ha nem látja másnak a fültágítót sem, ami akkor tetszett meg először, amikor néztem az Apocalyptót (tizenhárom voltam akkor). Ha nem azt gondolja, hogy én lázadok, hogy én hangos akarok lenni a csendes többség közepén a megjelenésemmel, akkor csendes lettem volna valahol, abban a többségben. Lehet, hogy néha valaki utánam fordult, mert fura volt, de ez engem nem igazán érdekelt, ahogy rajz érettségire simán festettem egy képet negatív színekben, mert izgalmasnak találtam, hogy fura, aztán a tanárral együtt fordítottuk át a telefon kameráját használva pozitívra, hogy lássuk a végeredményt. Szerettem kísérletezni. Ahogy a papíron, úgy önmagamon is.

A szobám falára projektor segítségével festettem. Nagy, színes rongyokat függesztettem a mennyezetre, úgy nézett ki a hálószobám, mint egy sátor, vagy kalózhajó. Szerettem, hogy kiterjeszthettem önmagamat, hogy mindaz, ami a fejemben volt, kiszivároghatott a világba és körbevehettem magam vele. Hogy kialakíthattam a saját komfortomat a bőrömben, rajta és azon kívül.

Végtelenül archaikus, szűk látókörű felfogás az, hogy aki a külsejében „eltér”, akkor azzal az emberrel valami gond van, azt meg már hagyjuk is, hogy anyuka szerint azok a srácok a legrosszabbak, akik nem átlagosan néznek ki, mint egy „rendes fiú”. Figyelj, kedves, engem a „rendes fiúnak” kinéző haverjaim drogoztak be, hogy megerőszakoljanak, mit szólsz hozzá? De jártam bulizni goás arcokkal, punkokkal, rockerekkel, mindenféle furcsa megjelenésű srácokkal és soha, egyik sem bántott ezek közül.

Nem tudom, mi fájt jobban ezt a posztot olvasva: hogy anyaként feltételekhez kötöd a szeretetedet (mert ez történik) és iszonyatosan felszínesen ítéled meg a saját lányodat, vagy pedig az, hogy emiatt nem szavazol neki bizalmat és nem adsz kreditet a viselkedésének. Nem nézed ki belőle, hogy egy intelligens emberi lény, aki képes saját magáért döntéseket hozni.

Engem például érdekelne, hogy miért választja pont azt a stílust. Érdekelne, milyen emberek inspirálják. Érdekelne az is, hogy mindezek mellett mi minden van még a fejében. Szívesen találkoznék ezekkel a „huligán” fiúkkal is, akik tetszenek neki, mert kíváncsi lennék, melyikük milyen személyiség, aztán lehet, hogy kiderülne, hogy mondjuk az egyik állatorvosnak készül, a másik pedig hatéves kora óta rengeteget olvas, vagy esetleg érdeklik az emberi jogok.

Lehet, hogy sokkal több van ezekben a tinédzserekben annál, mint amit te gondolsz róluk. Lehet, hogy a te kétdimenziós világodba ők nem férnek bele, de hála istennek, mert az élet sokkal komplexebb annál, mint aminek te elképzeled és az emberek sem olyan egyszerűek, mint az általad áhított fehér A4-es lap, aminek mindenkinek lennie kellene. Mert nem fehér A4-es lapok vagyunk.

Festmények vagyunk mind. Történetek. Gondolatok, érzelmek tömkelege. Színek vagyunk, amiket szeretünk. Ruhák, amiket viselünk. Ékszerek, amik valamiért fontosak nekünk. Dolgok, amiknek a magunkkal vagy magunkon hordása simán csak jó érzéssel tölt el minket.

Az egyik ok, amiért imádtam Londonban lakni, az volt, hogy úgy néztem ki, ahogy csak akartam és mégis el tudtam veszni a tömegben. Csodálatos volt, hogy nem tudtam elég extrém lenni ahhoz, hogy ne passzoljak a képbe, a többi ember közé. Mert annyira más volt mindenki, annyira mert mindenki egyszerűen csak önmaga lenni. Kifejezni magát a stílusával, prezentálni a világ felé az ízlését, a hangulatát, az érzéseit, önmagát. És ez azt eredményezte, hogy mind részesei voltunk a változatosságnak. Különbözőségünkben voltunk egyformák.

Hiszen végeredményben mind emberek vagyunk. Részei lehetünk szubkultúráknak, koncentrált közösségeknek, de ha mind merünk önmagunk lenni ebben a nagy egészben, akkor tulajdonképpen nem fog kilógni senki. Ha elkezdünk végre az emberek szemébe nézni és a gondolatikat hallgatni, a tetteikre figyelni, akkor talán végre el tudjuk engedni azt, hogy gyűlöljük a saját gyerekünk önkifejezési módját, amiből maximum az lesz, hogy annak a gyereknek felnőtt korában végtelen órát kell a terapeutánál töltenie, mert az anyja képtelen volt őt önmagáért szeretni.

Kérlek, ha már vállaltad azt a gyereket, tanuld meg szeretni őt piercingekkel, színes hajjal, bármilyen külsővel, amit ő választ, hiszen az csak egy héj. Egy visszafogott megjelenésű ember is lehet iskolai lövöldöző és egy százkilencven centi magas, koponyatetkós fickó is lehet a leggyengédebb lélek, aki kóborcicákat etet.

Annak a lánynak pedig, ha látja ezt a posztot, azt üzenem, hogy tartson ki. Én nem „nőttem ki”, nem átmeneti volt, mert nem lázadtam, csak szerettem önmagam lenni. Azóta is tart ez. És mindig voltak, vannak és lesznek emberek, akik úgy szeretnek, ahogy vagyok, ezzel a külsővel vagy ennek ellenére. Te sem leszel egyedül.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: a fotón fekete felsőt, többsoros ezüst nyakláncot és fém fültágítót, valamint bordó rúzst viselek. Látszódnak a karomon és mellkasomon lévő tetoválások, szemüveg nincs rajtam, pedig lehet kellett volna, hátha hitelesebb lennék, mert akkor kinézné belőlem a hölgy, hogy rendes ember vagyok.]

***

(ENG)

I'm writing this post about a teenage girl's mother, and I sincerely hope that this reaches her.

So, in a women's group a post from a mother appeared this morning. It's very difficult to make me angry, even black belt incels can't do it, but I had to gather my thoughts and count to three thousand before I started this.

It's going to be long, sorry in advance.

I won't publish the original post here because I don't want this woman to be gang-lynched, even though what she does is horrible. I will, however, quote from it. The point is that there is an 18-year-old teenage girl who dresses in an extreme way, has colourful hair, and piercings. According to her mother, "her biggest problem is her appearance and naivety." According to her mother, the girl can't accept herself at all, so she wears an extreme look, and they can't stop her from doing it. The school she goes to is accepting, so there's no problem with that. "But here's the problem," and I'll quote this again, "I can't accept it." According to her mother, the problem is that she has decent friends at school, but her ideal of a man is like her - you know, extreme. That's why she doesn't have a normal relationship, she only has bad luck with these boys. Here, the poster also said that yes, she is prejudiced and wouldn't want her daughter to be with such worthless, scabby boys. Because the girl is very naive and has no idea what they're talking about. She doesn't understand that she won't find a decent boy with such looks, because it scares them, it scares her own mother too. - I quoted this again, by the way, and I feel the same as when I read the post the first and second time, that my stomach is clenching. Mum hates that her daughter can't accept herself and hates herself for not accepting her daughter either.

Anyway, I'll quote the very end of the post: "What can I do to get through this together? Don’t tell me to let it go, accept it and trust her […], I can’t take this anymore."

Listen, this might be a really hectic post, because to be honest, I have so many thoughts that I can't organise them, I could write a book out of them right now.

But let me start by saying that it's 2026. And we're still here, damn it. So I hope this post reaches the mother, but also that this post reaches the daughter.

Let me tell you a little about myself. I'm 33, I've been dressing "extremely" since I was 14 - this is also a very subjective term, because compared to what - I was 15 when my own parents took me to a tattoo parlour because I said I wanted a tattoo and they knew that if they didn't take me, I'd go with someone else. I was also 15 when I got my ears stretched, alone, to myself, at home, despite my mother arguing with me day and night because she thought it was disgusting. I shrugged and after the pen refill, I stuffed the screw (let's say that was a bad idea, I got an infection), a marker top, the middle part of a cellotape, any cylindrical object that was a millimeter larger than the previous one. And I loved it. I couldn't help but admire it, because I was fascinated by the process itself and simply aesthetically I found stretched ear lobes to be something that was wonderful to me. I'll say it again, I was 15. Now I'm 33 and I still love my stretched ears.

I also had colourful hair. All kinds. I was half-bald and completely bald. I dressed in a way that my mother said if I went out in that stuff, I shouldn't dare go home. Let's just say I went home, asked if I could come in, or should I go live somewhere else.

The thing is, we don't always rebel. Let me tell you what really annoyed me back then. It was that I HAD to rebel. I just wanted to express myself with the way I dressed. Everything about how you present yourself and your surroundings is an imprint of that. The carpet you choose for your living room. The colour of the bedroom wall. The jumper you take off the rail in the store. The hairstyle you ask the hairdresser for. The plants you plant in your garden.

I would have liked my mother to see my elf sweater, my big scarf, or my patterned tights as nothing more than something that represents me. I would have also liked her to see my earplugs as nothing more than something that I first liked when I watched Apocalypto (I was 13 at the time). If she didn’t think I was rebelling, that I wanted to be loud in the middle of the silent majority with my appearance, then I would have been quiet somewhere, in that majority. Maybe sometimes someone turned after me because I was weird, but that didn’t really interest me, like when I painted a picture in negative colors for my art exam because I found it exciting that it was weird, and then the teacher and I turned it into a positive image using the phone’s camera to see the end result. I liked to experiment. As on paper, so on myself.

I painted on the walls of my room using a projector. I hung large, colorful rags from the ceiling, making my bedroom look like a tent or a pirate ship. I liked the way I expanded myself, that everything that was in my head could leak out into the world and surround myself with it. That I could create my own comfort in my skin, on it and outside of it.

It is an infinitely archaic, narrow-minded perception that there is something wrong with someone who looks “different” in appearance, let alone that according to mum, the worst guys are those who don’t look average, like a “regular boy”. Listen, honey, I was drugged by my “regular boy” friends so they could rape me. What do you think? But I went to parties with psytrance fans, punks, rockers, all kinds of weird-looking guys and never, not one of them hurt me.

I don't know what hurts more reading this post: that as a mother you put conditions on your love (because that’s what’s happening) and judge your own daughter terribly superficially, or that because of that you don't trust her and don't give her credit for her behaviour. You don't see her as an intelligent human being who can make decisions for herself.

For example, I would be interested in why she chooses that style. I would be interested in what kind of people inspire her. I would also be interested in what else is on her mind besides all this. I would also like to meet these "hooligan" boys that she likes, because I would be curious to know what kind of personality each one has, and then maybe it would turn out that, let’s say, one is planning to be a veterinarian, and the other has been reading a lot since she was six, or maybe they are interested in human rights.

There may be a lot more to these teenagers than you think. They may not fit into your two-dimensional world, but thank God, because life is much more complex than you imagine and people are not as simple as the white A4 sheet you desire them to be. Because we are not white A4 sheets.

We are all paintings. Stories. A multitude of thoughts, emotions. We are colors that we love. Clothes that we wear. Jewellery that is important to us for some reason. Things that just make us feel good when we carry them with us or on us.

One of the reasons I loved living in London was that I could look however I wanted and still get lost in the crowd. It was wonderful that I couldn't be extreme enough not to fit in, among the other people. Because everyone was so different, so much because everyone was simply being themselves. To express oneself with one's style, to present one's taste, mood, feelings, oneself to the world. And this resulted in us all being part of diversity. We were the same in our differences.

After all, we are all human beings. We can be part of subcultures, concentrated communities, but if we all dare to be ourselves in this big whole, then no one will actually stand out. If we finally start looking people in the eye and listening to their thoughts, paying attention to their actions, then maybe we can finally let go of hating our own child's way of expressing themselves, the result of which will be that this child will have to spend endless hours with a therapist when they grow up, because their mother was unable to love them for themselves.

Please, if you have already given birth to that child, learn to love them with piercings, rainbow hair, whatever appearance they choose, because it is just a shell. A reserved-looking person can be a school shooter, and a 6'4" guy with a skull tattoo can be the gentlest soul who feeds stray cats.

And to that girl who hopefully sees this post, I say to hang in there. I didn't "grow out of it" it wasn't a phase, because I didn't rebel, I just loved being myself. It's been going on ever since. And there have always been, are, and will be people who love me the way I am, with or despite my appearance. You won't be alone.

.

.

.

NEManya

[Image caption: in the photo I'm wearing a black top, a multi-strand silver necklace, and metal ear tunnels, as well as burgundy lipstick. You can see the tattoos on my arms and chest, and I'm not we

aring glasses, although maybe I should have, maybe then the lady would think that I'm a decent human being.]

Nem tudom, hogy azért, mert másodjára nézem, vagy mert teljesen más élethelyzetben vagyok ahhoz képest, mint amikor először néztem, de ezúttal nem találom a dologban a romantikát. Biztos az én hibám, hogy baromira nem kezd nedvesedni a szívem (meg a másik sem) annak a látványára, hogy agresszív, erőszakos, brutálisan viselkedő faszik egymást gyepálják, meg nőket rángatnak a hajuknál fogva, hogy aztán jól megbasszák őket a szénakazalban. Amúgy az valószínűleg tényleg az én hibám, hogy az 1700-as években játszódó soft pornóra nem tudok magamhoz nyúlni, mert képtelen vagyok nem azon kattogni, hogy az a fickó hetek óta nem fürdött és mégis most kap orált…

Na, most, hogy teljesen elrontottam az élményt neked is, szeretnék rátérni a lényegre. Tehát nagyjából egy hete jót mosolyogtam a Fókuszcsoport csatornáján fellelhető videón, amiben egy szemtelenül fiatal, porszívóügynöknek öltözött srác átadja a tudást arról, hogy hogyan kell csajozni. Nagyon cuki volt igazából, ha nem veszem figyelembe, hogy ezt valaki akár komolyan is veheti (de biztos, hogy nem. ugye??), akkor simán csak kellemeset röhögök azon, hogy valaki tényleg ennyire felszínes és egydimenziós életigazságokkal igyekszik megváltani a világot (-amúgy nem, csak el akarja adni a csomagját). Azt hagyjuk is, hogy a srác tanításai arra vannak kiélezve, hogyan vedd körbe magad csinos, vonzó csajokkal, ebbe bele se megyek most inkább, mert az egy külön topik. De nem tudok elmenni amellett, amit ez a gyerek bőszen, ismétlődve hangsúlyoz: ne legyél kedves a nőkkel.

Megint megkapjuk azt az életbölcsességet, hogy a nők nem szeretik a kedves férfiakat. És ezt megint férfiak mondják el, és figyelj, akkor én most hadd fogalmazzam meg itt azt, hogy nem minden nő egyforma, felőlem az szereti a tahókat, aki akarja, de ÉN a magam részéről kurvára szeretem a kedves férfiakat.

És itt nem arról beszélek, hogy ne szívnánk egymás vérét például a barátaimmal, vagy hogy párkapcsolatban ne férne bele egymás szopatása (akár így, akár úgy… elnézést. Elhatárolódom), hanem hogy amikor elkönyvel magában egy csávó ilyen egyetemesnek vélt igazságot, hogy a nők nem szeretik a kedves férfiakat, akkor ő egyenesen lábon lövi saját magát, aztán csodálkozik, hogy miért nem tud minőségi kapcsolódást összehozni egy nővel sem.

Van nekem egy kedves barátom, jókat szoktunk beszélgetni vele ezekről a témákról, mert harmincas férfiként éppen a libikóka másik oldalán van és érdekes összevetni vele a nézőpontjainkat, ha ismerkedésről van szó. Ő mondta, hogy érdekes, a legtöbb tulajdonsága, amik kifejezetten előnyére váltak ismerkedéskor, olyasmik, amikre rengeteg férfi azt mondaná, hogy nem férfias. Ennek ellenére ő nem a férfivéleményre adott, hanem egyrészt vállaltan feminista (ami a legszexibb tulajdonság a teljesen kifejlődött frontális lebeny mellett egy pasiban – véleményem szerint), másrészt empatikus, érzelmes, meg minden ilyen dolog, amit amúgy csak a buzik csinálnak, tudod.

Na most igaz, hogy ő boldog párkapcsolatban él egy gyönyörű nővel, de ha neki nem hiszel, higgy nekem, egy csajnak: könyörgöm, ne legyél tapló. A nők tetemes része nem szereti a tahókat. Szeretjük ellenben, ha valaki udvarias, KEDVES – istenem, amúgy mikor vált hátránnyá vagy gyengeséggé a kedvesség? De komolyan. Vagy mikor jött el az a pont, hogy nem sikerült megfejlődni az 1700-as évek skótjainak romantizált agresszióját?

Én nem tudom, miért nem tudunk ezen túljutni. Baromi érdekes számomra, hogy 2026-ban még mindig „tanítja” valaki azt, hogy szard le a nőket, mellőzd őket, ne figyelj rájuk, kedves ne legyél velük, de kicsit tirpák az nyugodtan, na és akkor majd…

Hát figyeljetek, barátaim, ti ott kint a vadonban, akik ismerkedni szeretnétek, LÁNYOKKAL, hadd mondjam el nektek, most itt, ingyen, hogy mi fog működni: ha nem mellőzöd, nem szarod le, figyelsz rá, kedves vagy vele, aztán nem is tudom, mondtam már, hogy ne ignoráld?

Tudod, kik csinálják az ilyen „most direkt ignorálom, hogy jobban akarjon” elmejátékokat? A manipulatív faszkalapok, akik a szorongóan kötődő nők viselkedésmintáira játszanak és időszakos figyelmességgel táplálják az extrém szélsőséges viselkedés okozta dopaminfüggőségen alapuló sémákat. Egészséges kapcsolatot, biztonságos kötődést nem lehet manipulációra építeni, és amikor azért nem mersz kedves és figyelmes lenni a másikkal, mert azt gondolod, hogy akkor nem fogod érdekelni, akkor egy roppant toxikus kapcsolódási formának adsz tápalapot.

Nekem még a férfi barátaim is kedvesek, mert nem állok szóba olyanokkal, akik sportból károsítják érzelmileg a másikat. És egyébként beleférnek az ilyen játszmák tinikorban, legkésőbb a korai húszas években, mert akkor az ember még tanul, gyakorol, el kell követnie rohadt sok hibát ahhoz, hogy tudja, mi a helyes irány. Ehhez sajnos néha megbántunk másokat, minket is bántanak, tapasztalunk együtt és egymáson.

Tehát nem azt mondom, hogy ez sosem történik meg, vagy hogy teljes mértékben elkerülhető. De amikor valaki szeretne tudatosan ismerkedni, akkor a „ne legyél kedves a másikkal” legyen az utolsó olyan tanács, amit megfogad. A kedvesség szexi. Ave.

.

.

.

NEManya

***

(ENG)

I've been thinking about writing this post for a week now, but first I was lazy, then I didn't feel like I can jump into teacher mode, but last night I put Outlander on in the background while I was rolling around on the couch and inspiration struck.

I don't know if it's because I'm watching it for the second time or because I'm in a completely different situation in life than when I first watched it, but this time I can't vibe with the romantic aspect in it. It must be my fault that my heart (and the other one) doesn't start to get wet at the sight of aggressive, violent, brutal dudes thrashing each other and pulling women by the hair, then fucking them in the haystack. Anyway, it's probably really my fault that I can't get into the mood, watching a soft porn set in the 1700s because I can't help but click on the fact that that guy hasn't bathed in weeks and is now getting a blowjob...

Now that I've completely ruined the experience for you, I'd like to get to the point. So, about a week ago, I smiled a lot at a video on YouTube, in which a cheeky young guy dressed as an AVON lady imparts knowledge on how to get a girl. It was really cute, if I don't take into account that someone might take this seriously (but they probably won't. right??), then I just chuckle pleasantly at the fact that someone is really trying to save the world with such superficial and one-dimensional truths of life (-actually he just wants to sell his workshop). Let's leave aside the fact that the guy's teachings are focused on how to surround yourself with pretty, attractive girls, I'd rather not go into that now, because that's a separate topic. But I can't ignore what this kid emphasises so loudly and repeatedly: don't be nice to women.

Again, we get the wisdom of life that women don't like nice men. And this is being said again by men, and listen, let me put it here, that not all women are the same, if anyone likes pricks, their choice, but on my part, I fucking love nice men.

And I'm not talking about not having a banter, for example with my friends, or fucking around in a relationship with each other (either way... sorry), but that when a guy says some so-called universal truth, that women don't like nice men, he shoots himself in the foot, and then wonders why he can't make a quality connection with a single woman.

I have a nice friend of mine, we often talk about these topics, because as a thirty-something man, he's on the other side of the seesaw and it's interesting to compare our points of view with him when it comes to dating. He said that it’s interesting that most of his qualities, which were clearly advantageous to him when dating, are things that a lot of men would say are unmanly. Despite this, he didn’t give a shit about a man's opinion, and on the one hand he is a committed feminist (which is the sexiest trait in a guy, besides a fully developed frontal lobe – in my opinion), on the other hand he is empathetic, emotional, and all those things that only gays do, you know.

Now it is true that he is in a happy relationship with a beautiful woman, but if you don't believe him, believe me, a girl: I beg you, don't be a bellend. The vast majority of women don't like pricks. But we like it when someone is polite, KIND – oh my god, when did kindness become a disadvantage or a weakness anyway? Seriously. Or when did the point come that we failed to develop the romanticized aggression of the Scots of the 1700s?

I don't know why we can't get over this. It's really interesting to me that in 2026 someone is still "teaching" you to fuck women over, ignore them, don't pay attention to them, don't be nice to them, but it's okay if you are a little rude, and then...

Listen, my friends, you out there in the wild who want to meet GIRLS, let me tell you, right here, for free, what will work: if you don't ignore her, don't fuck her over, listen to her, be nice to her, and then I don't know, did I already tell you not to ignore her?

Do you know who plays these "I'm just going to ignore her now so she wants me more" mind games? The manipulative assholes who play on the behavior patterns of anxiously attached women and feed the dopamine-dependent patterns caused by extreme behavior with periodic attention. A healthy relationship, a secure attachment, cannot be built on manipulation, and when you don't dare to be kind and considerate to the other person because you think they won't be interested in you, you are feeding a very toxic form of attachment.

Even my male friends are nice to others, because I don't talk to people who emotionally harm the other person for sport. And by the way, such games are okay in adolescence, at the latest in the early twenties, because then you are still learning, practicing, and have to make a lot of mistakes to know what the right direction is. Unfortunately, sometimes we hurt others, we are hurt too, we experience it together and by using each other – so to speak.

So I'm not saying that this never happens, or that it can be completely avoided. But when someone wants to consciously get to know someone else, "don't be nice to the other person" should be the last piece of advice they take. Kindness is sexy. Ave.

Egy nő próbálja hozzászólásokon keresztül invalidálni, amikor azt mondom, hogy anatómiai szempontból a hüvelyben történő inger is ugyanazt a szervet éri, csak máshol, így semmivel sem fontosabb, vagy van rangsorban feljebb annál, mint amikor a klitorisz külső részével érnénk el a gyönyört. Ugyanazt a szervet használjuk, így tulajdonképpen a hüvelyben átélt orgazmus is csiklóorgazmus.

Rendkívül idejétmúlt hozzáállás, hogy valamiféle magasabb rendű O-t élünk át, ha sikerül a csiklószárakat használva kiváltani azt.

Azt külön károsnak találom, amikor nők próbálják meggyőzni egymást erről. Technikailag ugyanaz a szerv éri el az orgazmus érzését. Természetesen más érzés lesz, mert máshogy érzékelik az ingereket a szerv különböző részei, de szerintem embere válogatja, hogy ki melyiket szereti jobban, vagy hogy egyáltalán akarja-e őket rangsorolni.

Olyan is van, aki szimplán a hüvelytornác közreműködésével (ami a csiklószárat érinti) sosem él át orgazmust, de ez teljesen természetes és rendben van, mert nem mindenkinek egyformán érzékeny a teste. Gondolj csak bele, simán nincs két tök egyformán reagáló ember egyfajta ingerre, mert máshogy működünk, ezért kell a szexet minden új partner esetén bizonyos szempontból együtt tanulni. Nem mindenkinek ugyanott vannak erogén zónái, ami az egyik embert izgatja, az a másikat csikizi, vagy tök kellemetlen neki.

A "hüvelyi orgazmus" mítosza nem másra jó, mint a nők egy újbóli nyomasztására, mert ugye nem szorongtak így is elég dolog miatt, ami a testüket és szexualitásukat érinti. De itt megint az bizonyosodik be, hogy az ilyen gondolkodás nemcsak a nőkkel, hanem a férfiakkal is kibaszik, mert az a helyzet, hogy rengeteg férfi érez teljesítménykényszert, hogy behatolással érjen el orgazmust a nőnél, aztán jön a jól ismert szorongás, ha az nem sikerül.

Szerintem egyrészt az orgazmus az orgazmus, másrészt írtam már arról többször is, hogy mennyire hibás hozzáállásnak érzem, amikor az orgazmust célozzuk meg a szexben.

Egyébként éppen azon gondolkodtam egyik nap, hogy mennyire egységes ábrázolása van a szexuális aktusoknak mind filmekben, mind pedig könyvekben. Megvan a jelenet? A felek egymásba kapaszkodnak, a légzés üteme egységesen gyorsul, a gyönyör lépésről lépésre fokozódik, a szereplőket a csúcs felé robogva majd' szétfeszíti a kéj és az együttlétnek akkor van vége, amikor megtörténik a nagy robbanás (pun intended) és mindketten elélveztek.

Szerintem ez hajlamos elültetni az emberek fejében egy hibásan elvárt koreográfiát. Mi van akkor, ha csak az együttlét a cél? Mi van, ha a gyönyör erősségét nem exponenciálisan élem át, hanem időnként fokozódik, aztán kicsit elül, majd újra erősebb lesz, és egyáltalán nem is élvezek el, mert mondjuk simán csak nem olyan napom van? Mi van, ha csak addig csináljuk, amíg egyszerűen jólesik és el nem fáradunk? Mi van akkor, ha mindenféle elvárt gyakorlat helyett simán csak jó érzés kényeztetni egymást? Mi van, ha az orgazmus nem is szempont?

Én azt hiszem, ideje lenne másféle kontextusba helyezni az orgazmust magát, átértékelni a fontosságát, amikor intimitásról beszélünk és máshová helyezni a fókuszt.

Ez pedig azért fontos, hogy minél kevesebb azért szorongó nő legyen, mert nem ér el orgazmust a csikló szárait ingerelve, sőt, azt hiszem, az lenne a lényeg, hogy minél kevesebb EMBER legyen, aki azért szorong, mert szex során nem ér el orgazmust.

Az orgazmus az orgazmus, teljesen mindegy, hogyan érjük el, mindenképpen teljes értékű orgazmus lesz az.

A szex pedig szex, és az mindenképpen teljes értékű aktus lesz, orgazmus ide vagy oda. Csináljátok és élvezzétek!

.

.

.

NEManya

[Képleírás: fotó Charles Deluviotól, egy hason fekvő Barbie-t kapott lencsevégre, akinek a hátára egy Ken babát helyezett.]

***

(ENG)

She says that vaginal is not a clitoral orgasm. That vaginal is different. She is absolutely adamant in a women's group, under a question asked by a woman who is worried about not being able to achieve a "vaginal orgasm" with her partner.

A woman tries to invalidate it through comments when I say that anatomically, stimulation in the vagina also affects the same organ, just in a different place, so it is no more important or higher in rank than when we achieve pleasure with the external part of the clitoris. We use the same organ, so in fact, an orgasm experienced in the vagina is also a clitoral orgasm.

It is an extremely outdated attitude that we experience some kind of higher order O if we manage to trigger it using the crura.

I find it especially harmful when women try to convince each other of this. Technically, the same organ achieves the sensation of orgasm. Of course, it will feel different because different parts of the organ perceive stimuli differently, but I think it's up to the person to choose which one they like better or whether they want to prioritise them at all.

There are also those who simply never experience orgasm with the help of only the vestibular bulbs (these are in touch with the crura), but this is completely natural and okay, because not everyone's body is equally sensitive. Just think about it, no two people react exactly the same to a certain stimulus, because we work differently, which is why sex has to be learned together in some ways with every new partner. Not everyone has erogenous zones in the same place, what excites one person, tickles the other, or is completely unpleasant for them.

The myth of the "vaginal orgasm" is nothing more than a way to suppress women, like they don't have enough anxiety about their bodies and sexuality. But here again it is proven that this kind of thinking doesn't just harm women, it also harms men, because the fact is that many men feel a performance pressure to achieve orgasm with a woman through penetration, and then the well-known anxiety comes if it doesn't happen.

On the one hand, I think an orgasm is an orgasm, and on the other hand, I have written several times about how wrong I think it is to aim particularly for orgasm in sex.

By the way, I was just thinking the other day about how uniform the depiction of sexual acts is in both movies and books. Do you have the scene? The partners hold onto each other, their breathing speeds up in unison, the pleasure intensifies step by step, the characters are pushed to the edge by that pleasure, and it is over when the big bang happens (pun intended) and they both cum.

I think this tends to plant a wrongly expected choreography in people's minds. What if the only goal is to be together? What if I don't experience the intensity of the pleasure exponentially, but from time to time it increases, then subsides a little, then becomes stronger again, and I don't have an orgasm at all, because, let's say, I'm just not having a day like that? What if we just do it until it feels good and we get tired? What if instead of all the expected exercises, it just feels good to please each other? What if orgasm is not even a consideration?

I think it's time to put orgasm itself in a different context, to reevaluate its importance when we talk about intimacy and to shift the focus elsewhere.

And this is important so that there are as few women as possible who are anxious because they can't reach orgasm by stimulating the crura, and in fact, I think the point is to have as few PEOPLE as possible who are anxious because they can't reach orgasm during sex.

An orgasm is an orgasm, it doesn't matter how we achieve it, it will definitely be a full-fledged orgasm.

And sex is sex, and it will definitely be a full-fledged act, orgasm or not. Just do it and enjoy it!

.

.

.

[Imagine description: a photograph from Charles Deluvio that shows a Barbie lying on her stomach, with a Ken doll placed on her back.]

Mondjuk szeretném azzal kezdeni a posztot, hogy nem KELL feltétlenül szexuális életet élned. Tudom, hogy ez többször feljön a kommentmezőben, és szeretném leszögezni, hogy a szex nem gyakorlása ugyanúgy nem lehet szégyen tárgya, ahogy annak az ellenkezője sem. A szexuális szabadság része az is, hogy nyugodtan mondhatsz nemet a szexre. Nem lesz senki sem kevesebb azért, mert mondjuk körülményeiből, vagy saját döntéséből fakadóan nem él szexuális életet. Az intimitás más módon is elérhető és mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy úgy élje meg az intimitást a partnerével, ahogyan az számukra megfelelő és kielégítő.

Szóval itt most nem arról beszélek, hogy mindenkinek össze-vissza kellene döngetnie, de ha már csinálod, akkor lehet azt jól is csinálni.

Na most nyilván arra, hogy mi a "jó szex", nincs egyetemes szabály és senki sem birtokolja az abszolút választ, én is csak az alapján tudok írni, amiket tapasztaltam és tanultam az évek alatt, nemcsak a partnereimről, hanem magamról is.

Szerintem például hiba az, hogy az aktust nagyon behatolásközpontúan értelmezzük és tulajdonképpen a szex annyit jelent az emberek egy jelentős részének, hogy egy pénisz ki-bejár egy vaginában. Ez egyrészt borzalmasan heteronormatív, mert kizárja a pénisszel vagy vaginával nem rendelkező embereket a képletből egy nem heteroszexuális pár esetében. És akkor tulajdonképpen az ilyen emberek nem szexelnek, vagy mi?

Hát bizony de. És itt jön a "másrészt". Mert másrészt az a gond ezzel, hogy leredukáljuk a saját lehetőségeinket, amikor szexről beszélünk, ugyanis ha a pénisz a vaginában való ritmikus mozgása az, amire az aktust korlátozzuk, akkor tulajdonképpen baromi sok gyönyörszerzési lehetőségtől esünk el.

Szerintem ezért hiba a szexre csak így gondolni és megfeledkezni arról, hogy az embernek van keze, szája, és rengeteg nemi szerven kívüli erogén zónája, amit ingerelve örömet lehet neki szerezni.

Azt gondolom, hogy itt nem is kell feltétlenül olyan extremitásokra gondolni, mint amiket én is szeretek, nem kell elmenni a fétisekig, nem kell kinky szexre gondolni fájdalomokozással, sőt, még játékszereket sem feltétlenül kell igénybe venni (– fele királyságomat egy kurvajó vanilla szexért!). Ámbár lehet. Mert a jó szex az, ami mindkét (vagy több) fél számára kielégítő nemcsak fizikálisan, de mentálisan és érzelmileg is. Hogy ezt a felek milyen úton érik el, teljességgel rajtuk múlik. De rengeteg lehetőség van, és azt gondolom, hogy mivel az egész szexualitás tulajdonképpen egy felnőtt játszótér, érdemes kíváncsinak lenni és kalandozni egyet.

Érdemes megkeresni az érzékeny pontokat egymás testén, kipróbálni, hogy mit okoz a tudatosan, szinkronban légzés és a szemkontaktus, felfedezni, hogy hogyan hat rátok a kifejezetten behatolás nélküli, csak érintésekkel megélt intim együttlét.

Nyilván egyszerűbb úgy definiálni a szexet, hogy egy pénisz ütvefúr egy vaginát, aztán mindenki az oldalára fordul és alszik egy jót, de én azt gondolom, hogy a valóban minden szempontból tápláló együttlétnek ennél sokkal több dimenziója van.

És mielőtt ezt bárki kikéri magának, nem azt mondom, hogy nincs létjogosultsága egy gyors menetnek, mielőtt elindultok a Kareszék esküvőjére délután kettőkor másfél órás késésben. Egy quicky-nek is megvan a maga romantikája, de az egymásra figyelésnek része az is, hogy tudjuk, mikor van itt a pillanat arra, vagy egy időhúzós aktusra.

Szóval nem azt mondom, hogy nem lehet reszelni, mint az ősállatok, néha érdemes kiengedni a bennetek élő előembert, de a magam részéről úgy vélem, hogy ez nem lehet az egyetlen opció. Sőt, minél több választási lehetőségünk van (és ez csak a fantáziánkon múlik), annál egészségesebb szexualitást tudhatunk a magunkénak. És ha neked beválik mindig ugyanaz a forgatókönyv, azzal sincs semmi baj. De szerintem szabad és érdemes felfedezni.

És nem is azt mondom, hogy kötözd ki a másikat tengerészcsomóval az ágyhoz holnap délelőtt úgy, hogy azt még sosem próbáltátok, de mondjuk ha eddig nem mertétek kipróbálni a kifejezetten behatolást mellőző szexet, akkor az egy olyan kihívás, amit érdemes. Egészen felszabadító rájönni, hogy mennyi mindent képes élvezni a tested és hogy az érintéseknek milyen különleges ereje van.

Azt pedig nem győzöm újra és újra kihangsúlyozni, mennyire fontos része a szexuális kultúrának a jó kommunikáció. Beszélni egymással szégyenérzet nélkül, elmondani egymásnak, hogy mi izgat, beavatni a másikat a fantáziáinkba, tudni kifejezni, hogy mi az, amit szeretünk és mi az, amit nem. És amikor a másik fejezi ezt ki, akkor figyelni.

Szóval szerintem ezzel kezdődik a jó szex. Beszélgetéssel, nyíltsággal, és a tény elfogadásával, hogy a fergeteges paráználkodáshoz nem feltétlenül kell egy pénisz a vaginába. És mondom újra: ha még nem próbáltátok, akkor ez egy kreatív kihívás.

Ugyanitt akkor most egy promót is becsempészek, mert ha szeretnél hasonló mentalitásban előadott online előadást hallani élőben március 22-én 14:00-kor, akkor arra lehet még hozzáférést venni a poszt alatt található l!nken.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: fotó rólam, amint egy olyan eszközt tartok a kezemben, amiről remélem, hogy a Facebook algoritmusa majd palacsintasütőnek nézi. Amúgy is nő vagyok, mi más lehetne?! Egyébként nem az, hanem egy paskoló (még mindig nem szeretem a magyar szót rá). Fekete pulóvert viselek, a hajamat kiengedtem és az egyik karomat keresztbe teszem magam előtt, a másikkal az említett eszközt támasztom az arcomhoz.]

Tehát beszéljünk arról, hogy máshogy is lehet.

Oké rendben, nem lesz ez geci poszt, már csak azért sem, mert nem áll szándékomban senkiről sem degradálóan megnyilatkozni, szemben azokkal, akik a női csoportban kiátkoztak mindenkit, akik azt merték mondani, hogy szerintük nincs gond a nyitott kapcsolatokkal.

Előre szólok. A nonmonogám kapcsolódási modellek nem "betegek", ahogy a monogámia sem az, mindössze különböző típusú kapcsolatdinamikákról beszélünk.

Már napokkal ezelőtt gondolkoztam valamin, ez a gyehenna a csoportban pedig megerősített abban, hogy érdemes leírnom, amit gondolok. Mert az a helyzet, hogy nekem nagyon érdekes, mennyire vehemensen reagálnak az emberek, amikor azt látják, hogy valaki máshogy fedezi fel az életet.

Hasonló ordenáré tömegverekedés abból lett, amikor egy anya megkérdezte, hogy hol talál megbízható bébicsőszt, mert szeretne szülés után minél hamarabb visszamenni dolgozni. Szerencsétlen mit kapott... Pedig vannak országok (Anglia is), ahol tök természetes, hogy az anyák maximum fél évet maradnak otthon a gyerekkel, aztán mennek vissza dolgozni, hogy ne essenek ki a munkaerőpiacról és esetlegesen a saját karrierjük se lássa kárát a gyerekvállalásnak. A gyerekek pedig köszönik szépen, jól vannak. Mindemellett nincs azzal sem gond, ha valaki szabad akaratából szeretne háztartásbeli lenni és gyereket nevelni. Hangsúly a szabad akaraton van.

Szóval az a helyzet, hogy érdekes nekem, mennyire nehezen veszi be a gyomrunk azt, amikor meglátjuk, hogy máshogy is lehet. Hogy a mi módszerünk nem az egyetemes, abszolút módszer. Hogy a "normális" nem az, ami a mi kereteink között van, hanem minden, ami jó annak, aki csinálja. Hogy nem vagyunk egyformák, nem ugyanúgy élünk meg dolgokat. Mennyire nehéz elfogadni, hogy a másik megélése IS valid lehet.

Mennyire nehéz időnként hátrébb lépni egyet és önmagam görcsös megerősítése helyett azt mondani, hogy "hmmm, értelek, el tudom képzelni, hogy neked ez jó így". Pedig csak ennyit kellene mondani.

Ahelyett, hogy a másik "beteg", így a fasz vagy úgy a fasz, simán csak elkezdhetem átgondolni, hogy amíg ő azzal, ahogyan él, nem bánt másokat, neki és a vele kapcsolatban állóknak megfelel és abban a keretrendszerben ki tudnak teljesedni, addig nekem semmi dolgom nincs azzal és nem kell feltétlenül lenyomnom a torkán a saját igazamat.

Mert ami nekem jó, nem biztos, hogy a másiknak is jó. Én érzelmileg, romantikus értelemben monogám vagyok, hosszú távon mégis nonmonogám/nyitott kapcsolatban tudok kiegyensúlyozottan működni, mert szeretek kalandozni. Ettől függetlenül nem gondolnám, hogy ez mindenkinek megfelelne, sőt, nagyon sok ember számára nem megfelelő döntés kinyitni egy kapcsolatot. Addig, amíg bárki sérül bármilyen kapcsolódási folyamat során, addig az nem ideális, de erre való a kommunikáció, és szerintem ez mindenféle kapcsolattípusban az alapot kellene, hogy adja. Mismásolás nélküli, egyenes, őszinte kommunikáció. Ezzel tiszteled meg a másikat és önmagadat.

Szóval amire ki akartam lyukadni, az az, hogy tudom, hogy nehéz néha nem zsigerből reagálni, nem rohadt dühösen jólmegmondani, hogy a másik a tőlem teljesen független életében miért fasz, de amikor ennyire szélsőséges és intenzív érzéseket vált ki belőled az, hogy valaki máshogy csinálja, akkor neked saját magaddal van dolgod. És ez tökre rendben van.

Én is szerettem jólmegmondani, nagyon erősen véleményt alkotni arról, hogyan "kellene" csinálnia X-nek vagy Y-nak, de aztán megtanultam, hogy a világ sokkal szélesebb és változatosabb az én szűk kis buborékomnál. Honnan tudnám, mi a jó X-nek vagy Y-nak, honnan tudnám, hogyan kellene élniük, ha nem osztozom egy személyiségen X-szel meg Y-nal és nem is ugyanazt tapasztaljuk, valamint a tapasztalataink tök más érzéseket váltanak ki belőlünk.

Honnan tudnám, mi a helyes megoldás, hogy mit kellene választania valakinek, aki egy másik életet él? Egy másik életet fedez fel. Az pedig, hogy hogyan csinálja, abszolút rajta múlik.

Tegnap voltam egy fétis közösségi eseményen a játszótársammal, aki öt éve él komoly kapcsolatban, lassan pedig összeköltöznek a barátnőjével. Nekik működik igy. Beszélgettünk egy párral, akik nyolc éve vannak együtt, ebből az utolsó négy évben nyitottak ki és számukra ez emelt a kapcsolat érzelmi színvonalán. Nekik így működik. Nyilván nem igazán fogok tudni monogám kapcsolatra példát hozni egy fétisklubból, ahol az emberek túlnyomó része swinger is, de egyébként olyan is van, illetve látok a környezetemben is jól működő monogám kapcsolatokat.

Nincs jó vagy rossz megoldás. Különböző megoldások vannak, amik közül meg tudjuk keresni a nekünk megfelelőt, mert mi is különböző emberek vagyunk.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: fehér “OPEN” neonfelirat narancssárga körben egy ablakon, ami azt jelenti, “nyitva”, vagy “nyitott” e jelenlegi kontextusban, Finn Hackshaw fotóján.]

"Mi, férfiak..."

Jó sok hozzászólás érkezett a poszt alá, amiben arról írok, hogy ahogy férfiaktól, úgy nőktől sincs rendben, hogy alpári módon Facebook-posztok alatt nyálat csorgatnak egy férfira, akinek a posztja mondjuk arról szól, hogy éppen most kezdett fogorvosként praktizálni.

Na most a faszik nem könnyítik meg a saját dolgukat és gyönyörűen lejött, hogyan vágja tönkre a toxikus maszkulinitás nemcsak a nők, de a nem toxikusan működő férfiak mindennapi életét is.

Mert ez a melldöngetéssel együtt járó "a férfiak szeretik, ha a nők kívánják őket!!!!4" annyira primitív és a problémát nem értő reakció, hogy férfi legyen a talpán, aki ekkora ellenszélben is képes artikulálni azt, hogy márpedig ő nem szeretne tárgyiasítva lenni amikor például csak elvégzi a munkáját.

Érkeztek tök normális hozzászólások, amik azt mondják, "engem nem zavar, de én úgy is öltözködöm, hogy érthető, hogy megnéznek", vagy hogy "engem nem zavar, de érthető, ha valakit igen". Fontos érteni azt, hogy téged nem zavar, de nem beszélhetsz a teljes férfi nem nevében. Ugyanígy vannak nők, akiket nem zavar, ha munkások utánuk fütyülnek, mert ezt valamilyen kitekert módon bóknak veszik (khm, erről majd máskor), a catcalling mégis zaklatás.

Elmondom, hogy szerintem hogyan oké szexuálisan tárgyiasítani egymást: konszenzusos alapon, amikor úgyis ugyanazt akarjátok. Van is egy meme, amiben megkérdezi az egyik a másiktól, hogy "minden tisztelettel, megengeded, hogy tárgyiasítsalak?". Szóval lehet ezt, csak jókor és jó helyen, de ne már egy Facebook-poszt alatt egy nyilvános hozzászólásban. Mert egyébként itt még mindig ez a lényeg. Írd meg a barátaidnak a suttyó gondolataidat (én is meg szoktam), de ne a bőrgyógyász posztjánál kezdj virtuálisan recskázni.

Illetve nem tudom, nekem ezzel kapcsolatban vannak furcsa érzéseim. Ha valakinek az a külső visszaigazolás kell, hogy emberek tucatjai akarják Facebook-kommentben megbaszni, ott szerintem lenne min dolgozni. Nem arról beszélek, hogy bókol neked egy idegen az utcán, azért a szociális kapcsolódások erdejében nem eltévedő emberek érzik, hogy mikor és hogyan lehet mondani valami kedveset egy idegennek és tök érthető, hogy jólesik, ha valaki megjegyzi, hogy jóképű vagy, vagy szép a hajad, vagy mittudomén jó a stílusod. Ez nemtől függetlenül így van.

De azt gondolom, hogy aki tök imponálónak képzeli el a jelenséget, amint a másik nem képviselői tömegesen az ő fotójára wankelnek nyilvános online platformon, annak egyrészt ebben még nem volt része, így fogalma sincs, milyen gyorsan fordul át az első "jujuj, ezek szerint jól nézek ki"-visszacsatolás abba, hogy "oké, jó, most már elég lesz, mert kurva kényelmetlenül érzem magam", másrészt van min dolgozni önképet és önbizalmat illetően, ha önmagad értékeléséhez az kellene, hogy egy éhes nőtömeg be akarjon rántani az ágyába a Facebook-on.

Ezt a primitív "húha, baszni akarnak velem, de jó vagyok" ősemberkedést ideje lenne megfejlődni így a 21. század első negyedére, már csak azért is, mert az érzelmileg érett férfiak egy icipici fokkal könnyebben találnak partnert, mert az érzelmileg érett nők (elég sokan vagyunk) szeretik az érzelmileg érett férfiakat. Nem nagy matek ez amúgy.

Illetve az előző poszt alatt a hozzászólások is remekül mutatják, hogy igen sok emocionálisan fejlett férfi jár közöttünk, de ne csodálkozzunk a "male loneliness epidemic"-en, ami egyébként őket nem igazán érintené, csak a "MI, FÉRFIAK"-üvöltés elnyomja az ő hangjukat is.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: portré egy férfiról Albert Dera fotográfustól. A barna hajú, barna szemű modell rövid szakállt, szürke kötött pulóvert visel, és komoly arckifejezéssel néz a kamerába.]

Szóval van nekem egy problémám. Nem olyasmi, ami miatt álmatlanul forgolódnék, de újra és újra szemet szúr.

Amikor kirak egy posztot egy relatíve jóképű faszi, szóljon az bármiről, és a kommentfolyam nem áll másból, mint nőkből, akik különböző módon elkezdik kifejteni, hogy hogyan rángatnák be az ágyukba azt az embert és ott miféle dolgokat csinálnának vele, mindig elfog egy rohadt kellemetlen érzés.

Ma reggel például láttam egy fixie-vel a metrót váró pasit és igazából a fejét meg se néztem, csak addig jutottam el, hogy rohadt szép lábai voltak (biza. Fixie). Írtam is a csajoknak és először eszembe jutott, hogy dögöljek meg, lefotózom. Mert nekem is ez volt a zsigerből jövő első gondolatom: hogy húha, ezt meg kell mutatni a csajoknak, hát szép, jól kimunkált bringás lábak. Aztán másfél másodperccel a gondolat megjelenése után gyorsan átforgattam fejben, hogy ha fordított helyzetben lennék, hogyan érezném magam, hogy egy fickó sunyiban a lábaimat fotózza. Az emberben előjön egy kurva kényelmetlen érzés már csak a gondolattól is, ugye? Na, akkor legyen az, hogy a nemek megfordítása esetén sem vagyunk megengedőbbek.

Láttam olyan érvet a tömeges női nyáladzással kapcsolatban, hogy azért lehetünk megengedőek ezzel kapcsolatban, mert a nőktől ugye nem kell félni, hogy eljutnak a tettlegességig. Na most először is valóban, jóval több a férfi erőszaktevő és szexuális zaklató, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek nőnemű elkövetők, és pontosan azt a mindsetet kellene elengedi, hogy férfiak nem lehetnek áldozatok. Egy férfit is meg lehet erőszakolni, egy férfit is lehet bántalmazni, zaklatni és szexuális visszaélést elkövetni ellene.

Úgyhogy simán csak megírtam a csajoknak, hogy nagyon szép fixie-s lábakat láttam.

Mert az a helyzet, hogy ha nekem tetszik valaki, na ott aztán megjelennek képek a fejemben, hogy potenciálisan milyen dolgokat csinálnék vele, ami nem a Mahjong, de tudod vannak dolgok, amiket jobb, ha az ember a fejében tart és nem okádja ki egy kommentárba a közösségi médián. Mert nem leszek álszent, nagyon grafikus megoldásokat szoktak kapni a lányok arról, hogy hogyan barátkoznék össze valakivel a lepedőn, de ez megmarad a zárt beszélgetésünkben.

Én azt gondolom, hogy akkor vagyok fair, ha a tiszteletet elvárom és megadom. Például ha olyan nexusba kerülünk az illetővel, aki tetszik, akkor artikulálhatom azokat a kevésbé keresztényi gondolatokat, mondjuk neki, vagy mondhatom a csajoknak egy bensőséges baráti beszélgetésben, ahol lehetek alpári, de az sem tartozik a teljes online világra.

Azt hiszem, ideje lenne megértenünk, hogy attól, hogy a virtuális térben történik, a nyilvános kommentálás olyan, mintha kiállnánk egy térre és elkiabálnánk magunkat. És az a helyzet, hogy én szeretnék olyasmit kiabálni, amivel nem hozom magamat, vagy a másikat rohadt kellemetlen helyzetbe. Mert bizony, amikor odaírom egy pasi fotója alá, hogy "bátyja de letorkoznám a...", az ugyanolyan, mintha a 33-as buszon ugyanezt a fülébe röfögném.

Tudod mit érzek, amikor megjelennek a posztjaim alatt a hasonló hozzászólások, vagy érkeznek a kéretlen "dekinyalnálak" üzenetek? Kényelmetlenséget. Azt gondolom, egy józan gondolkodású férfi sem érez máshogy, ha ugyanezt 25-55 éves nők tucatjai művelik vele.

Szóval csak azt szerettem volna kifejteni itt, hogy mindennek megvan az ideje és helye. Elmondhatod, hogy ráülnél valakinek az arcára. Mondd el privátban a barátnőidnek. Vagy mondd el a delikvensnek, ha olyan helyzetben vagytok. Csak ne kiabáld ki a 33-as buszon. Online se.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: fotó Jakob Owenstől egy vízesés előtt állva lefotózott, sportos alkatú, vörös szakállas, zöld pólót viselő férfiről, amint az ég felé néz.]

Azok a nők, akik swingerbe, vagy fétis tematikájú összejövetelekre járnak, nem könnyebben „felszedhetőek”, mint azok, akik nem.

Gyakori hibás koncepció egyes férfiak fejében, hogy ilyen csajok között sokkal könnyebb pinát szerezni, sokkal nagyobb sikere lesz az embernek, ha ezekre a nőkre random ráír, pedig ha valami, akkor az online nyomulás egy kifejezetten antipatikus dolog a nők számára, akik szeretnék egyszerűen jól érezni magukat és kicsit extrémebb módon, szabadon megélni a szexualitásukat.

Az, hogy szeretem a szexet szélsőségesebb keretek között művelni, nem jelenti, hogy nincsenek sztenderdjeim. Ez nemcsak rám vonatkozik, hanem úgy általában az emberekre, akik fétisbuliba mennek. Úgyhogy ezt bár néhányszor már el kellett mondanom, szeretném elmondani újra: fétisklubba vagy swingerbe ne vadászni menj. Menj azért, hogy jól érezd magad, hogy emberekkel ismerkedj meg, hogy lazítani vagy bulizni tudj, hogy felöltözhess (vagy levetkőzhess) szexin, hogy igen, találj potenciális partnereket, de ne az legyen az elsődleges célod, hogy gyorsan testnedvet cserélj akárkivel.

Ezt a hozzáállást általában nem szeretik az ott megjelent emberek, a nők pedig főleg nem. Ha valamit kényelmetlennek érzek, akkor az az egyértelmű csajozási szándékkal érkező üzenetek, vagy buliban a hozzám érés és couple’s room felé való kacsintgatás három perc beszélgetés után.

Azt gondolom, hogy van még mit megreformálni a társadalmunk szexuális szokásait illetően és ennek része kell, hogy legyen az ismerkedés is, akkor is, ha ez kifejezetten célzott ismerkedés, mert nyilván ne legyenek illúzióink, a szex itt egy igen lényeges pont, de korántsem olyasmi, amit mindenki mindenkivel válogatás nélkül művel. Sőt, az a helyzet, hogy amikor az ember gyakran szexuális partnert, vagy Subot/Domot keres, akkor ugyanannyira számít a mentális kapcsolódási folyamat, mintha komoly kapcsolat céljából ismerkedne.

Gyakran feljön a kérdés itt az oldalon is, hogy de mégis hogyan és hol érdemes ismerkedni úgy egyáltalán, mindegy is, hogy milyen céllal, de általában szexpozitív emberként. Na most ez olyasmi, amire nem tudok válaszolni, mintha nálam lenne a Szent Grál, mert nincs. Mindenkinek más válik be. Van, akinek a Feeld, van, akinek Fetlife, én a nagy számok törvénye alapján sikerrel zártam a Tindert is, mert a hosszú távú játszótársammal ott ismerkedtem meg. Ettől függetlenül én speciel nem szeretem az appokat, a személyes ismerkedést preferálom egy ideje és inkább türelmesen megvárom, amíg olyan ember jön szembe, akivel vibe-olok.

Szóval nem fogom tudni megadni az egyetemes választ arra, hogy hol és hogyan jó ismerkedni, ha viszont érdekelnek a szexpozitív közösségek, akkor egy szexpozitív közösségben mindenképpen érdemes megpróbálni. Nem úgy, hogy nyálcsorgatós emojival ráírogatsz random csajokra, mert az egyenlő a 33-as buszon a fülébe röfögéssel, hanem úgy, hogy mondjuk személyesen eljössz és beszélgetni kezdesz emberekkel, akik szimpatikusak neked. Ami csodálatos az ilyen rendezvényeken megjelenő tagokban, hogy nyitottak, barátságosak, lazák és mindig kaphatóak egy tartalmas eszmecserére.

A kicsit szomorú igazság pedig az, hogy saját tapasztalataim szerint a lányok azok, akik hamarabb rákapnak ennek az ízére, mert türelemmel állnak a folyamathoz és elfogadják, hogy nem minden esetben lesz szex a dolog vége.

Bocsánat, uraim, de hadd mondjak el egy titkot: valóban „könnyebb” valamivel partnert találni egy szexpozitív közösségben, kivéve akkor, ha a homlokotokra van írva hatalmas piros betűkkel, hogy „ÉN MOST AZONNAL BÁRKIT MEG AKAROK BASZNI”. Türelem, türelem és türelem. Beszélgessetek, érdeklődjetek, adjatok másoknak és magatoknak időt, próbáljatok meg csak az ismerkedés öröméért ismerkedni. Sokkal természetesebben és hamarabb fog kialakulni valakivel valami csodás dolog, ha nem görcsösen keresitek azt, aki lefeji tőletek a kobra mérgét. Ha pedig nem is érdekel a másik személyisége, akkor megint nem a megfelelő helyen próbáltok partnert találni.

Hölgyeim, nektek pedig van egy jó hírem: áprilistól indítok egy projektet, ami tulajdonképpen egy csak (perverz) nőknek szóló safe space lesz, egy csoport, akikkel időnként találkozókat szervezünk, összejövünk kávézni, sütizni, együtt vásárolni, élményeket megbeszélni bulik előtt és után. Addig pedig (meg mondjuk utána is) menjetek a MOF-ba Girls Only bulira!

.

.

.

NEManya

[Képleírás: szürkeárnyalatos közeli fotón látható a latexbugyiba és necc anyagú mock garterbe bújtatott alsó felem.]

Az író egyik különleges képessége a karakterek felépítésében rejlik, mert azok rétegeltek, mélyek, és minden egyes szereplő egyedi és megismételhetetlen – csak mintha élnének.

A főszereplőnk Karim, egy angol anyától és indiai apától született brit állampolgár, és mindez nem lenne túl különös 2026-ban, de a 70-es évek Angliája még egy egészen más Anglia volt. Karim először nem tudja, mit szeretne kezdeni magával, lévén éppen csak végzett a középiskolában, úgyhogy jobbról balra csapódik, aztán kitalálja, hogy szeretne a színházak világában kiteljesedni, színészként dolgozni és önmegvalósítani, de a színház nem az, mint amire ő számított.

Arra például biztosan nem, hogy Maugliként beválogatják A dzsungel könyvébe, semmi másért, mint a bőrszíne miatt, aztán a szalonrasszizmus olyan míves példáival találkozik, mint amikor a rendező közli vele, hogy na most akkor az autentikusság kedvéért csinálja az akcentust is. Kureishi borzasztóan ért a helyzetkomikumok felépítéséhez. A cockney akcentussal beszélő, angol Karim, amint hatalmas szemeket meresztve bámul a rendezőre és zavartan vallja be, hogy sosem járt Indiában.

Dél-London egyébként mindig is a szívem csücske lesz, a kultúra, a szociális kapcsolatok, az emberek egyszerűségében rejlő nagyszerűség – ám ami igazán jó abban, ahogy Kureishi ír, az az, hogy ha nem is éltem volna itt az elmúlt hét évben, akkor is képes lettem volna elmerülni ebben a miliőben. Karim pedig egy borzasztóan szerethető figura, szerencsétlen, mégis életrevaló, remek humorérzékkel és öniróniával. Igazi dél-londoni brit, az indiai gyökereiről pedig időnként ő sem tud többet a brit felmenőkkel rendelkező ismerőseinél.

Akit azonban szeretnék kiemelni a szereplők közül, az a személyes kedvencem, Changez. Az alacsony, kopaszodó, gyér bajuszt viselő, kövér indiai férfi, akinek az egyik karja élettelenül lóg egy születési rendellenességnek köszönhetően, és aki mindenkori naivitással szemléli a számára új világot, miután frissen Londonba érkezik a messzi szülőföldjéről. Changez karaktere gyakorlatilag egy görbe tükör és olyan társadalmi problémákat szemléltet az író az ő szemüvegén keresztül, amik még ma, negyven évvel később is aktuálisak. Changez ártatlan határozottsággal száll vitába a rasszizmussal szemben és közli, hogy nem érti az előítéleteket, neki bezzeg nincsenek, kivéve a pakisztániakkal szemben, de az normális.

Changez az is, akinek a gyomra nehezen veszi be a 70-es évek angol szexuális forradalmát és az ezzel járó, frissen kibontakozó szabadságot. Így esik meg az is, hogy miután a barátja biszexualitása fölött végre hajlandó szemet hunyni, le kell nyelnie azt a békát, hogy a felesége is a saját neme felé fordul. És akkor Changez áll a nappaliban és torka szakadtából üvölti, hogy:

-Én maradtam az egyetlen normális ember Angliában?!

Kureishi egyébként nemcsak abban jó, hogy humorral fűszerezze a mindennapi társadalmi problémák bemutatását, de különleges érzékenységgel festi le a depressziót is, elég érzékletesen ahhoz, hogy az ember értse akkor is, ha ő maga nem szenved tőle, ám sosem billen át a nyomasztó oldalra.

Az író tehetségesen ragadja meg az olvasó kezét, hogy aztán szórakoztatva érzékenyítse őt. Intelligens, vicces, kedves, és keserédesen valóságos. Ez a The Buddha of Suburbia, azaz A külteleki Buddha.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: a regény borítója sárga, piros, fehér és kék színekben fekete háttérrel. A könyv címe fölött egy férfi sziluettje látható, amint a biciklijét tolja.]

Amikor Budapesten jártam, többször elsétáltam az épület mellett, amiben megerőszakoltak. Furcsa élmény, felnézni az erkélyre, ahol a pezsgőt ittam, amibe a GHB-t csempészték, kicsit mintha a saját emlékem lenne és kicsit, mintha valaki másé. Azt a lakást azóta eladták, nem tudom, most ki lakik benne, de az jutott eszembe, milyen érdekes, hogy valaki ott lakik és nem is tudja, hogy az erkélyén egy lánynak randidrogot adtak, a hálószobájában pedig akarata ellenére közösültek vele.

Aztán eszembe jutott, hogy vajon hányan élhetünk olyan lakásban, amiben valakit korábban megerőszakoltak. Na most, ha a statisztikákat nézzük, alighanem túlzás nélkül jelenthetem ki, hogy valószínűleg életünk folyamán mind élünk legalább egyszer olyan otthonban, ahol valaha valamilyen formában szexuális abúzus történt. Ha most kicsit lehangoltalak, akkor bocs.

Mondjuk ez ellen is lehet tenni. Azzal, hogy nem az áldozatot hibáztatjuk, hanem felelősségre vonjuk az elkövetőt. Ha a rendőrség, az igazságszolgáltatás nem is segít a sértettnek (pedig ugye illene), nekünk, egyszerű embereknek, a társadalom kis fogaskerekeinek az lenne a dolga, hogy kivessük magunkból azokat, akik visszaélnek más emberek testével és/vagy szexualitásával.

Szóval amúgy addig lehet szexszel valakit lejáratni, amíg mi emberek úgy kezeljük a szexet, mint egy szégyenteljes dolgot, vagy hülyén vihogunk, amikor szóba kerül a szexualitás, vagy nem is merünk beszélni róla, esetleg kellemetlenül érint minket az emberi test látványa.

Tegnap például megint egy középkorú nőt öltöztettem latexbe, ehhez a művelethez pedig ideális esetben az ember teljesen meztelen, úgyhogy megkérdezte tőlem, zavar-e, ha levesz hozzá mindent. Mondtam neki, hogy dehogy, sőt, az én feladatomat könnyíti meg. Egyikünk sem feszengett, sem ő, mert valaki látja a testét egy szolgáltatási szektorban, sem én, mert valaki természetes valójában áll előttem, miközben feladom rá a latexet.

A bosszúpornó jelensége is azért tud még létezni, mert emberek felkapják a fejüket arra, hogy valakik valahogyan élvezték egymást, ahelyett, hogy a közzétevőre azt mondanánk, mekkora patkány, hogy ilyen tartalommal visszaélt.

Amúgy van annak a kinknek egy neve, amikor szeretsz másokat „kukkolni” aktus közben, ilyenkor te egy voyeur vagy, azaz „néző”, és nincs ezzel semmi gond, csak ezt meg lehet élni egészségesen is, nem kell hozzá kiszivárogtatott poreszen háborogni, miközben a lábad között titkon bizsereg…

Szóval azt gondolom, nagyon sok múlik azon, hogyan reagál a köz, amikor valakit megpróbálunk a szexualitásával lejáratni. Mert egyrészt úgy kellene reagálni, hogy a felvételen szereplőt áldozatként kezeled és összezársz mögötte, viszont a kiszivárogtatás tényét, illetve azt, hogy valaki ilyen módon próbál mást megszégyeníteni, erőteljes reakcióval kellene jutalmazni, és nem egy vállveregetésre gondolok. Mert ha valami elítélendő, akkor az ez.

Az egyik volt kolléganőmmel hosszú huzavona után szakított a srác, akivel majdnem egy évig járt. Elég csúnya sztori volt, de ami a lényeg, hogy a lány nem mert konfrontálódni, mert attól félt, hogy a csávó esetleg csinál valamit a felvételekkel, amiket aktus közben készített magukról. Ha most zsigerből szeretnél úgy reagálni, hogy „de miért engedi egyáltalán, hogy felvegyék?” vagy „én sosem mennék ebbe bele”, akkor kérlek, kicsit lépj hátra és jusson eszedbe, hogy most pontosan azzal reagálsz, ami táplálja az emberek (főleg nők) szexuális megszégyenítését. Ez táplálja a bosszúpornót közzétevő és nemi erőszakot elkövető emberek (főleg férfiak) hatalmát.

Figyelj, vannak emberek a világban, akiknél rólam is lehetnek még erotikus tartalmak, mert csináltunk egymásnak vagy csináltunk együtt, de aztán amikor elköszöntünk egymástól, fel sem merült, hogy bármelyikünk visszaéljen ezzel. Ha ez mégis megtörténne, akkor azt a felet kellene felelősségre vonni, aki visszaélt vele. A másiknak ehhez semmi köze. Annak, hogy két emberről valamilyen minőségben erotikus tartalom készült, amikor ők jól érezték egymást, nem lenne szabad ekkora hűhót csapnia. Mármint olyan értelemben nem, hogy ez kihatással legyen az áldozat életére. Annyit kellene csak mondanunk, hogy jó oké, szexeltek egyet, nagy ügy, egészségükre, de amúgy ki az a pondró, aki ezt nem tartja meg magának? A párbeszéd itt kellene, hogy kezdődjön. Annál a pondrónál.

A konszenzusos szex az egyik legtermészetesebb dolog, ami két ember között történhet, légyszi, kezdjük már el így is kezelni ezt. Azzal viszont, hogy valakinek visszaélünk a testével, legyen az nemi erőszak gyanánt, vagy tartalmak megosztásával, elvesszük tőle a legalapvetőbb jogot az önrendelkezésre. Arról nem beszélve, hogy mindkettő bűncselekmény.

Szóval itt most két dolgot kellene elkezdenünk megtanulni: az egyik, hogy a beleegyezéses szex két ember között egy tök jó dolog, de nem kellene, hogy túl extrém érzéseket váltson ki belőlünk. A másik, hogy a nem beleegyezéses közösülés (tehát erőszak) és bosszúpornó, vagy kiszivárogtatott felvételek azokra nézve szégyenletesek, akik megmutatták őket a nagyvilágnak.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: fekete-fehér fotó Yohann Libottól, felülnézetből, közelről fotózva egy nő behunyt szemmel látható rajta, illetve egy férfi keze az arcán, az ajkain a hüvelykujjával. Homályosan látszik, hogy a nő a saját kezét a férfiére teszi. A kép egy intim, bizalmas pillanatot örökít meg.]

Mert értem, hogy te önvalidálsz azzal, hogy feltétlenül megosztod, mennyire szereted a szexet és mennyire kívánod a párodat 24/7 és mennyire szuper a szexuális életetek. Ellenben azok a nők, akik hiányt szenvednek az érzelmi és pszichés biztonságban, ettől nem fogják jobban érezni magukat.

Figyelj, ez olyan, mintha én azzal kezdeném vagy zárnám ezeket az írásokat, hogy amúgy nekem kurvajó, mert remek partnereim vannak, akikkel képes vagyok mentálisan kapcsolódni és mindig fontos nekik, hogy kielégítsenek, sőt, volt olyan, aki egyenesen worshipelt, mint egy istennőt, mert az volt a kinkje. És amúgy mivel kiegyensúlyozott vagyok és célzottan ilyen partnerekkel vagyok hajlandó szexelni, a libidóm a helyén van és az átmeneti depressziós időszakokat leszámítva gyakorlatilag a nap bármelyik pillanatában kedvem lenne hozzá. Basszon a falhoz, pakoljon fel a konyhapultra, vigyen be a szobába, nyúljon a bugyimba és voila.

Érted, milyen rohadt visszás ez?

Ha egészséges kapcsolatban vagy és jól kibalanszolt szexuális életet tudhatsz a magadénak, jó neked. Örülj neki. Komolyan mondom, örülj neki, a partnerednek, mert hidd el, rengetegen nem élik ezt át, mert a szexuális kultúra világszinten is szar, de egy kelet-európai, kifejezetten konzervatív országban (akkor is Kelet-Európa, leszarom a földrajzi vitákat) ez szinte hiánycikk.

És nem, nem az a megoldás, hogy elkezdjük a nőket még jobban nyomasztani azzal, hogy rosszul választottak, vagy nem maradnak eléggé nők, vagy nem lesik eléggé a fáradt férfiak kegyeit. Ez nem azt jelenti, hogy nem vesszük tudomásul az egyén felelősségét, mert igen, a halott intimitás, a kihűlt párkapcsolati dinamikák mindig két felet érintenek és két félen múlnak, de azzal, hogy felhívjuk a figyelmet az érzelmileg elhanyagolt nőkre, nem zárjuk ki az érzelmileg elhanyagolt férfiak problémáját. Mindössze itt most nem arról van szó. És szabad beszélni egy témáról, nem igaz?

Egymás emocionális elhanyagolása, egy érzelmeket tekintve kivérzett kapcsolat mindenki számára ugyanolyan szenvedés, ám ha szeretnék arról írni, hogy a nők kibaszott nagy hányada szenved a partnere mellett, aki a szexet olyasminek tekinti, ami neki "jár" és nem hajlandó dolgozni a mellette lévő nőért, akkor írni fogok róla. Mert ezek a nők megérdemlik legalább azt, hogy tudják, nem velük van a baj.

Ha te nőként kívánod a párodat és megfelelő dinamika van köztetek, amibe mindkettőtöknek belefér az, hogy egyszerűen előveszi és megkérdezi, leszopod-e, lelketek rajta. Olyannak magyarázzátok ezt, aki rendkívül visszafogott módon képes megjegyezni, hogy "hát most lenne kedvem baszni", vagy simán küld magáról pornót. De még egyszer elmondom, az önigazolásnak ilyenkor nincs helye. Ha te így élsz, az nagyszerű. Sokan nem így élnek, hanem úgy, hogy görcsbe rándul a gyomruk, amikor a mellettük fekvő férfi benyúl a takaró alá.

Aminek ilyenkor helye van, az az empátia, az egymásért való kiállás, együttérzés azokkal, akik nem találták még meg azt a partnert, akivel egészségesen megélhetik a szexualitásukat. Pedig mindenkit megillet a gyönyör. És mindenki megérdemel egy olyan partnert, akivel lehet kommunálni, akivel lehet együtt tanulni önmagunkat és egymást, akivel a szex nem házimunka, megszokás, vagy "karbantartás", hanem erotika, móka, felfedezés, öröm, lazítás és biztonság.

Szóval hölgyeim: amikor egy nőtársatok azt mondja, elhanyagolva érzi magát és ezért nincs kedve a szexhez, a megfelelő válasz nem az, hogy "biztos valamit nem jól csinálsz, mi állandóan dugunk és kurvajó".

.

.

.

NEManya

[Képleírás: tükörben fotóztam magam, az ágyon ülve, kék leggingset és barna-fekete, gombamintás kötött pulóvert viselek. A hajam felsőt részét összefogtam, a háttérben látszik az ágy mögötti, színes virágos falvédő.]

Uraim, próbáltátok már törődéssel kezdeményezni a szexet? Figyelj, nem beszélhetek minden nő nevében, de asszem elég sokan egyet fognak érteni, ha azt mondom, a zuhany alól meztelenül bejönni és meglengetni a farkadat nem egy egyezményes jelzés, mint Minas Tirith jelzőtüzei, amire azonnal hadba áll az asszony. A "Ráérsz, anya?" sem a szexuális aktus olyan kezdeményezése, amire összefolyna a nyál a számban.

Amúgy az én hibám, hogy tanulmányút jelleggel Facebook-csoportokban kalandozok és végzek kutatást, mert időnként csak meghalok belül, de egyébként nagyon tanulságos lehet egy-egy ilyen merülés. Például észreveszek társadalmi mintákat, rengeteg embert és a környezetét érintő, tanult viselkedést, ami garantálja, hogy ott valaki boldogtalan legyen, mégis ragaszkodunk hozzá. Generációs traumák meg minden, ugye.

Én nem tudom (elképzeléseim vannak), hogyan hal meg az emberek között ennyire az intimitás, meg értem ezt a magyarázatot, hogy négy-hat-nyolc-tizensok év után "már nem olyan" és ez természetes... mondjuk ez szerintem az egyik legszomorúbb indok, saját magunk gázlángozása, hogy elhiggyük, jobb ennél úgysem lehet és beérjük azzal a langyos vízzel. Mert az a helyzet, hogy az intimitás fenntartható. Az erotika újra és újra megélhető ugyanazzal az emberrel, csak ugye az erotika nem a nemi szerveknél kezdődik és ezt felejtik el kurva sokan, vagy éppen törődnek bele abba, hogy a szexualitásuk soha többé nem fogja magába foglalni a mentális kielégülést.

Az a nagy helyzet, hogy nekem abban a pillanatban megy el a kedvem valakitől, hogy az az ember csak a testemmel akar szexelni, de az agyammal nem (nem úgy, mint Ed Kemper, ne legyél undorító!). Pedig minden ott kezdődik.

Próbáltál beszélgetni a feleségeddel? Összebújni, simogatni, kedveskedni neki? Megnevettetni? Az együtt nevetés például egy elég jó kezdet ám. Szerintem a szex abban a pillanatban válik egy sokadik házimunkává, amikor kimarad a hosszú, akár órákon át tartó verbális előjáték és az ember egyszerűen megkérdezi a partnerét, hogy az ráér-e.

Tudom, ne osszam az észt, mert ugye szingli vagyok, honnan tudnám, de ugye ez olyan dolog, hogy az embernek nem kell sorozatgyilkossá sem válnia ahhoz, hogy tudja, a gyilkosság némiképp problémás (két pszichopatás referencia egy írásban, le kell állnom). Úgyhogy elmondom, szerintem mi lenne a jó dolog: törődni. Foglalkozni azzal is, hogy azt a nőt hangulatba hozd. A péniszed felkínálása erre nem a legremekebb módszer. Még egyszer mondom: a helikopterezés nem a megfelelő kezdeményezés a szexre. A nő fejének az ágyékodhoz nyomása sem. Szarvasbőgés imitálását is ejtsd ki a repertoárból. Az asszonynép hátulról elkapása meredező pénisszel, miközben mosogat és ezer másik dolgon jár az agya, megintcsak nem olyasmi, amiről a nők álmodoznak.

De még egyszer kiemelném: nem beszélhetek mindenki nevében, szóval ha a te feleséged pontosan ezekre gerjed, lelketek rajta, én is kinky vagyok, csak máshogy.

Ellenben azt hiszem, majdnem egyetemes kijelentés lehet, ha azt mondom, ezt szeretnék a nők: figyelmet, törődést, nevetést, beszélgetést (mély beszélgetést, nem megdumálni, hogy mi lesz hétvégén a kaja), kedvességet, összebújást, biztonságot, kiegyensúlyozottságot. És ha mindezt megadod, hidd el baszki, hogy lesz kedve a szexhez. Egy harmonikus kapcsolatban, érzelmi kiegyensúlyozottságban élő nővel igazán egyszerű szexuális aktust kezdeményezni ilyen apró gesztusokkal, minthogy összebújsz vele és megkérdezed, milyen volt a napja.

A varacskosdisznós pénisztologatást, meg a proli másik alá nyúlkálást nagyszerűen eltanulták egynémely férfiak az elődeiktől, csak ezt ideje lenne már megfejlődni és érzelmi intelligenciát növeszteni a szexhez.

Ha számít a nő gyönyöre is, akkor az a fejben kezdődik, tehát kezdd el ott. Ha nem számít annyira, hogy tenni akarj érte, akkor tulajdonképpen csak egy hímsoviniszta tahó vagy és már izzítod is az ujjaidat, hogy hagyj itt egy kedves kommentárt anyámnak...

.

.

.

NEManya

[Képleírás: a fotó Cathan Oddy munkája, egy pár láb látszik rajta fehér zokniban a bokáig letolt farmerrel, bordó háttér előtt.]

Nem azért, mert azt mondta, hogy őt aztán nem érdekli, mert neki mindenhogyan tetszem. Hanem mert ki mertem ezt mondani. Ez nemcsak a szőrről szólt, hanem egy határhúzásról is. Határokat húzni pedig egészséges, és sajnos nem csináljuk ezt elégszer.

Elég gyakran növesztek busht. Inkább úgy mondom, nagyon ritka az, hogy szőrtelenítek intim területen, mert szőrösen nekem kényelmesebb, szerintem rohadt szexi a bush a nőkön és igazi power move meghagyni azt, amitől az emberek egy nagy része megveszekedetten próbál megszabadulni.

Az igazi femme fatale-okat mindig szőrrel a lábuk között képzelem el. A csupasz punciról nekem nem pornósok jutnak eszembe, hanem fiatal lányok, valószínűleg mert a saját fiatal önmagamra asszociálok, aki húszas évei elején rosszul volt egy szál szőrtől is és rettegett, hogy mit szól majd a csávó.

Egyrészt mintha a faszikat annyira érdekelné, pedig a saját tapasztalatom az, hogy a férfiak egyáltalán nem ragaszkodnak a simára borotvált pinához. Másrészt nyilván azért volt ez a szorongás, mert a környezetemben nem egyszer volt ugratás alapja a bush, vagy gusztustalannak és igénytelennek bélyegezve.

Nekem nem az igénytelenség jut róla eszembe. Egy szőrös férfit sem tartok igénytelennek azért, mert úgy hordja a testét, ahogy az élettől kapta.

A magam részéről azért is preferálom a home made pornóvideókat, mert azokban gyakrabban jelennek meg természetes szőrzetükkel a nők és engem személy szerint jobban izgat vizuálisan az ilyen megjelenés. Mondom: szerintem baromi dögös.

Nem arról beszélek, hogy nem igazítom formára, vagy nem szedem le a bikinivonalat, bár én abszolút bírom azokat a hippiket, akik még ezzel sem babrálnak. Én szeretem rendezetten tartani, elsősorban a saját kényelmemnek megfelelően. Meg másodsorban is mondjuk. Aztán harmadsorban, blablabla.

Most komolyan, ki másnak kell megfelelnie? Egyik frizurámba se szólhat bele senki.

A csupasz punci a történelem folyamán újra és újra divatba jött, legutóbb akkor, amikor a kilencvenes években elkezdtünk irtózni a szőrtől és ez begyűrűzött a pornóba. Én nem gondolnám, hogy fordítva lenne, mármint azt elhiszem, hogy a pornó miatt lettek a férfiak a tinilányokra emlékeztető pina megszállottjai (pfuj, eleve nem szeretem az iskolás lányokra kifutó age playt), ellenben azt tudom elképzelni, hogy a pornóba is azért szivárgott be a mindenhol csupasz nő fogalma, mert addigra a divatszakmától kezdve minden létező médiumban csupasz nőket láttunk és hát a hónalj után már csak egy lépés volt a másik kifejezetten szőrös részünk lemeztelenítése.

Szóval ezt nem nyomnám rá a férfiakra. Szerintem a társadalom így egy az egyben kezdte el a női testszőrzettel szembeni ámokfutását. A férfiak a saját gyönyörükre, a nők a férfiak gyönyörére és az egymásnak való megfelelési kényszerből.

Úgyhogy amíg abszolút úgy gondolom, hogy mindenki azt csinál a saját szeméremdombján, amit akar, azt külön szeretem kiemelni, hogy a szőr létezése nem igénytelenség. Ha neked kényelmesebb nélküle, szabadulj meg tőle. Nekem kényelmesebb vele, szóval miért tenném.

Amikor a combjaim között van az arca és felnéz rám, én pedig nem voltam hajlandó borotválkozni vagy gyantázni sem az ő, sem a társadalmi elvárások kedvéért, akkor egyszerre érzem magam erőteljesnek és gyönyörűnek. Azt pedig onnan tudom, hogy ő a megfelelő, hogy egyszerre lát engem erőteljesnek és gyönyörűnek.

Istennő vagyok a saját kertemben.

.

.

.

NEManya

[Képleírás: a fotón felhúzott jobb lábbal, a térdemen a könyökömmel támaszkodva és a hajamba túrva ülök a szőnyegen. A másik lábamat behajlítva magam alá húztam. Barna, gombamintás kötött pulóvert viselek, alul csak fehérneműt, a jobb lábszáramon látszik a vidrát ábrázoló tetoválás.]